Nem akarok egyből mindent...
...csak meg szeretnék gyógyulni...
Ismerős az érzés, amikor a napba nézel? Ugye könnyen felidézhető a színes folt, a sokáig megmaradó utókép? Én sajnos többször látom ezt a bizonyos foltot, mint ahányszor napba nézek. Szomorú dolog, de deffektes vagyok. Ez a folt, csak az előfutára, annak a pokoli fejfájásnak, ami következik. Migrénem van. Látótérkieséssel járó migrén.
Sok millió színes pont tánca a szemeim előtt. Kis apró foltok, amik növekedni kezdenek. Nőnek és nőnek, de nem sietik el a dolgot. Szépen lassan foglalják el a teljes képet, amit láthatok. Megfosztanak a látásomtól alattomosan, kimérten. Nem tehetek semmi, bárhogy próbálkozom, ilyenkor a folyamat már beindult és nem lassít, nem múlik el. Olyan, mintha fátylat húznának a szemeimre, és szinte érzem is a fátyol ottlétét. Nem segít a pislogás, nem tűnik el. Nem segít ha lecsukom a szemem, ilyenkor képtelenség elaludni. Ráadásul a sötétségben is nagyon erősen látszanak a foltok. A színkavalkád tánca a kezdetétől, kb. 1 órát vesz igénybe. Eljön az a pillanat, amikor egyáltalán nem látok semmit, aztán minden elmúlik. Marad a fejfájás. Olyan őríjtő fejfájás, amit lehetetlen lábon kibírni, ami nem csak ágynak dönt, de nem csillapítja gyógyszer és leginkább hányás a vége. Ez már a mindennapjaimhoz tartozik. Szorosan összefonódott a lényemmel. Az enyém lett - és én az övé.
Mire akarok kilyukadni? - Látható már, mennyire esendő az ember? Látszik, hogy mennyire vagyunk képesek a saját erőnkből? Vagy hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatva bizonyos körülményeknek, fájdalmaknak, erőtlenségnek? Látszik a kontraszt?
Látszik, hogy mi vagyunk a legnyomorultabb élőlények ezen a Földön és mégis a mi kezünkben van minden? Az érzéseinknek való kiszolgáltatottságunkról, már nem is beszélek...
Mi. A Föld, a világegyetem, az élet urainak hisszük magunkat. Mégis, a legaljasabb növényzet is túlél bennünket...
Mit várok én? Talán túl sokat akarok egyszerre és gyorsan. Ő nem akarja. Talán mégsem ragaszkodott, talán rosszul gondoltam.
Szembe jött velem, először észre sem vett, aztán jól oldalbalöktem, mire kipréselt egy hellot és továbbállt. Persze a haverjával beszélt pont, meg nyilván mit is vártam? - Nos, nem azt, hogy megcsókol, de ennél azért valamivel többet.
Felbosszantott.
Túl teszem magam rajta. Valahogy nem tudom megérteni néha a viselkedését, de most már nem is várom. Ha eljön az időnk, valamikor, talán, akkor lesz valami, esetleg. Ha fontos leszek. Én.
Amikor átölelt, ott voltam. Én voltam ott, és engem ölelt. Törődött velem, gondoskodott rólam, ragaszkodott hozzám. Azt éreztem, újra lettem valaki. Újra fontos lettem valakinek, számítottam. Számított, ahogy ránéztem, ahogy mellé ültem, ahogy megcsókoltam és számított amit és ahogy mondtam.
Számítani akarok újra. Számítani akarok ma is. Holnap is. Még később is. Érezni szeretném, hogy fontos lettem. Én és magamért...
Átlagos nap ez a mai. Átlagos vasárnap, átlagos szenvedés. Szomorú vasárnap...mindig olyan befordulós, beforgatós. Ezen a napon, mindig az volt a program egy éven keresztül, hogy mentem. Mentem Hozzá. Most nem megyek. Többé nem megyek. Soha.
Sosem vagyok olyannyira egyedül, mint ezeken a vasárnap estéken. Ilyenkor gyakran se társaság, se zene nem képes feldobni. Minden azzal kezdődik, hogy beér a vonat Debrecenbe...látom, ahogy ott áll az állomáson és vár rám. Látom, persze nincs ott. Aztán a villamoson...látom az autóját a parkolóban. Természetesen az sins ott. A nagy semmi, na az van. :) És mi a fájdalmas? - Az, hogy itt lenne, az hogy itt lehetne. Csak egy szavamba kerülne. De nem hívom. Nem is hívhatom, de még ha elgyengülök se hívom. Az én döntésem és én tiszteletben tartom a saját döntésemet...:D Kissé szerintem is röhejes.
Folyamatosan Rá gondolok. Minden eszembe jut, amit közösen csináltunk, oké, persze ez sablon, de maga a szerelmi bánat is sablonos nem? Amúgy meg a történetünk abszolút nem sablonos, sőt, de arról talán soha nem írok. Legalábbis nem itt.
Na és akkor ott van a "ha lesz" kapcsolatom... :D Nem keres. De miért nem hív el találkozni? Nem csak azért lenne klassz, mert szeretném, mert jól érezném magam vele. Azért kellene nagyon, mert kikapcsolna az agyam. Nem fájna ennyire, nem venne körül ennyi emlék. (Mondjuk csak ennek a fel kb. ) Önző vagyok? - Igen. És ki nem az? Neki is felejteni kellene azt hiszem... talán mégis pont ezért jó döntés, hogy mégse hív fel. Hiszen annak se örülnék jobban, ha csak arra használnánk egymást hogy felejtsünk, nem igaz?
Eszmefuttatás, elméletek... váá... mennyire nő vagyok én atya világ!
Folytatnám az elmélkedést. Ha már így benne vagyok. :D
Kezdjük azzal talán, hogy álmodtam. Álmodtam valakivel, akivel körülbelül ezer éve álmodtam utoljára.
Nevezzük néven a dolgokat Misivel álmodtam. Ez most gondolom sokat mond. Tehát ő egy volt barát. A barát fogalom, minden értelemben értendő és a volt, a fogalmak mindegyikére igaz. Nagyon nehezen tudtam az ügyből kijönni. Mókuskerék jellege volt. Valahogy újra és újra egymásra találtunk időközönként. Nagyon szeretett, azt hiszem. Gyanús, hogy még most sem vagyok neki közömbös. De nem is ez a lényeg. :) Ha ő nem bánt meg annyira, ha nem csalódok benne akkorát, amekkorát sikerült, akkor talán még mindig ott tartunk, hogy se vele - se nélküle. De megbántott. De elárult. De hazudott. Nekem. A sztorihoz hozzátartozik, hogy azóta nem találkoztunk, de még csak nem is beszélünk. A kapcsolatunk semmilyen. Dióhéjban ez a történet.
Igen az álom. Tehát, semmi extra, itthon a mi fürdőkádunkban ült vagy hat ember, köztük én is, ő is, de két szélen. Mindenki beszélt valakivel. Aztán szépen lassan mindenki eltűnt. Kiszálltak. Míg végül ketten maradtunk. Rá néztem és azt mondtam: "Most már hozzám szólhatsz, mert muszáj." Felébredtem. Furcsa álom. :)
Rá lehetne húzni, hogy biztos újra kapcsolatba akarok kerülni vele. De nem. Lezártam a történetet és nem szeretnék többé belemászni az életébe. Csak október van. :D Ezt bizonyára senki nem érti, de ilyenkor talán kultusz rágondolnom. :D
Más.
Kialakulóban lévő talán kapcsolatomról semmi hír. Bár nem tudom mit várok. De azért jól esne, ha legalább egy picit jelentkezne. Talán hiányzik. Talán-talán-nemtudom-blabla... alig vagyok bizonytalan. Még azt sem tudom mit akarok, de azért azt elvárom, hogy mások kitalálják. :) Szép kis női tulajdonság. Hát na. Hús-vér nő vagyok. Olyan igazi, valódi női tulajdonságokkal. Ami egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy tipikus.
Nem vagyok cicababa, egyszerűen nem vagyok mű. Igazi és igazán tökéletlen rajtam minden. Nem csak külső tulajdonságokban. Nem minden nap az enyém, gyakran elhagyom magam, van hogy nem sminkelek és kilépek az utcára, sőt ha sminkelek, gyakran elfolyik, lekopik és nem veszem észre, néha pattanásaim vannak és vannak bőrhibák az arcomon, ráadásul nem olyan, mint a babapopsi, mégsem nyomom agyon alapozóval vagy púderrel. Nem törekszem arra, hogy hibátlannak láss, de törekszem arra, hogy az legyek. És néha még magamnak sem tudok megfelelni, szóval nem próbálkozom, hogy bárkinek sikerüljön. Kellek így? - Megtisztelsz. Nem kellek? - Ígyis teljes vagyok.
Tudjátok ti milyenek vagyunk? Borzasztóak. Mi nők egyszerűen szörnyen tudunk viselkedni egymással, szeretetből, gyűlöletből, közömbösségből. Viszont minden egy dolgon alapul. Piszkosul féltékenyek vagyunk egymásra. Erre mondják azt, hogy igazi kapcsolataink nincsenek, mert mindent a féltékenységünk, az érdekeink kötnek össze. Akinek nem inge...
Az mindenesetre biztos, hogy bármire képesek vagyunk, ha valamit el kívánunk érni, nem számít, hány EMBERen kell átgázolnunk. Persze nyilván, mikor sztereotípiákkal találkozunk, akkor meg csodálkozunk, hogy mivel érdemeltük mi ezt ki.
Kedves nő társaim!
Szépnek születtél? - Örülj magadnak. Ettől nem kell sem ribancnak lenned, sem egoistának, sem sértőknek, az általad csúnyábbnak, vagy szebbnek ítéltekkel.
Csúnyának születtél? - Először is ez, ki van zárva. Ám, ha így érzed, tessék megbékélni, úgysem tudsz rajta változtatni és nem leszel boldogabb, ha a szebbeket lenézed, lekurvázod, "fikázod".
Átlagosnak születtél? - Mosolyogj, sokszor neked a legkönnyebb... :)
Okosnak születtél? - Nos, ha tényleg, akkor semmi, amit az elején írtam nem vonatkozik rád, tudod mit kell csinálnod és ezt is teszed.
Butának születtél? - Csak akkor vagy buta, ha képes vagy másokon átgázolni csak mert többnek, vagy kevesebbnek tartod magad.
Kedvesnek születtél? - Remek! Élj vele mindenki felé.
Mogorvának születtél? - Küszöböld ki. Emelkedj felül magadon és próbálj meg más, pozitívabb tulajdonságoddal fordulni mások felé.
Szőkének, barnának, vörösnek, feketének vagy hupililának születtél? - Tanuld meg, hogy néha jobb csak úgy szimplán befogni a szánk.
Ja és tudod mit? - Nem mindig mindenkor te vagy a legfontosabb. Ezzel meg kell tanulni együtt élni.
Nőnek születtél? - Örülj!...és próbáld ezt tisztelni a társaidban is.
Amúgy meg, próbáld meg magad elfogadni és nem mindig másokkal foglalkozni... :S
Na ez vagyok én...stresszelek megint a semmin, fölöslegesen, teljesen értelmetlenül. Valahogy azt gondolná az ember, hogy napról - napra egyre jobb lesz. De nem.
Nyilván, most senki nem ért semmit, és megnyugtatásképp én se.
Az exbarátommal, túl sok mindenen mentünk keresztül, nagyon fájdalmasan és mindkettőnk akarata ellenére váltunk szét. Talán majd egyszer le is sikerül írnom. Szóval a szerelem egy abszolút vidám dolog. Igen, nyilván ez minden értelme az életnek, valahogy mégis mindig ugyanaz a vége. Nem arról van szó, hogy ki szakít kivel. Lényegtelen. A szerelemből egy valami biztos mindig marad, biztos mindkét félnél. A fájdalom.
Nem lehet győztesként távozni. Nem tudsz jól kijönni egy kapcsolatból sem. Tudja valaki akkor, hogy miért csináljuk? Szeretünk szenvedni? Itt jön a lényeg... nem is rajtunk múlik. Csak úgy megtörténik, észre sem veszed, belopakodik a szívedbe, berendezkedik és kész. Nem tudod kiküldeni, (nyilván ebben a stádiumban már nem is akarod), de beleeszi magát a lelkedbe, a csontjaidba és a következő lakónak már soha nem lesz olyan, mint valamikor az elsőnek volt. Ez van. Ez az élet.
Témaváltás... talán kialakulóban egy újabb kapcsolat. Talán, nagyon talán. Nem vagyok még magamban sem biztos, tőle sem várom el. Viszont minden egyes nappal közelebb lép ő is, afelé, hogy meginduljon ez a szívembe költözési folyamat. De nem biztos, hogy akarom én ezt...sőt...utána újabb nyom, újabb sebek és fájdalom. Talán nem tűnök optimistának, pedig alapjáraton az vagyok. Ő valahogy úgy érzem túl nagy falat nekem. Valahogy sok. Nem érzem magam elég szépnek, jónak, ahhoz, hogy egy ilyen tipikus "jó pasinak" én kelljek. Ráadásul rendesnek is tűnik, szóval valami tuti nem klappol... :S
Plusz magammal sem békültem még ki. Nem engedhetem meg magamnak, nem lehetek rá képes, hogy elengedjem az ex emlékét. Nem felejthetek, nem léphetek túl, nem tehetem meg. Egyszerűen ezt érzem. Bűntudatom van a továbblépés felé tett próbálkozás miatt. Örökké éreznem kellene ezt a fájdalmat, a sebet, ami a szívemben maradt és soha nem lenne szabad elfelejtenem őt, az iránta érzett szerelmemet, különösen nem lenne szabad új embernek helyet adni...mellette.
Nekem más kell már mint a régi rendek,
Szokatlanul rendezetlen
álmok,
S ha már álmok,
átkok.
Nem kell szőke herceg,
se fehér ló,
Egy románc kell pusztán,
szép és boldogító.
Sötét királyfi, fekete paripián,
Épp elég lenne egy fáradt nap után.
Sőt, akarom, hogy legyen rossz!
Sebezzen meg, bántson!
Tiporjon a földbe,
kell, hogy megalázzon!
Sározzon be, vessen meg,
ha akarja,
S én ettől majd csak jobban
vágyom utána.
De nekem egy szót
el ne higgyen,
Nem lehetek őszinte
a szerelemben!
Mert én hazudok ha ránézek,
és azzal is, ha nem.
Hazudok, ha úgy látja mosolygom,
Pedig szükségem van rá,csakhogy nem bármiáron!
S ha ő így is elfogad,
már hárman leszünk,
Ő, én, s hazugságom velünk.
Majd ha reggel ébred mellettem,
Hazugságom köztünk fekszik,
hanyagul, s meredten.
S ha netán tóparton sétálgatunk,
Hazugságom fogja kezét,
nem tagadom.
De a helyzet romlik,
ha tükörbe nézek,
vissza hazugságom int.
Nem működik már semmi igazán,
S most gondolhatod,
hogy kitaláltam csupán.
De a maszkom hozzámnőtt,
el nem mozdul,
és ha feszegetem,fáj átkozottul!
Hát belenyugszom,
itt marad örökre,
S ha nem fogadsz el,
nem tartozom körödbe.
Nem leszek kevesebb,
ne félj,
jól megvagyunk ketten,
hazugságom, meg én…
Hogy így igaz, megértem,
De nem vigasz.
Hogy szeretsz, hitetlen hiszem,
Mert vak vagyok, vagy majdnem az.
Nem számít már, hogy az emberek,
Vagy más férfiak mit szeretnek;
Én neked adom, ki leszek
És most megint,
Aki vagyok, vagy voltam,
Szabad akaratom szerint.
Tiéd vagyok, de enyém nem vagy:
Már nem szeretsz.
Mialatt te azt várod el, hogy
Szeresselek, enyém nem lehetsz.
Alku, ha alku ez még néked,
Gyilkosság: Semmiért Egészen!
Az önzésed nyílt válasza,
Ez az egész;
Birtokolni akarsz, de mit
Kívánsz, az már semmi egyéb.
Mint egy csecsemő, lelkem oly
Hangon gagyog,
Te így is akarsz? - Nemlehet.
Illúzióm rég elkopott.
Nem bírok ki már több elvárást
Az emberektől, sem tőled mást,
Nem kell már semmi magyarázat,
Sem utánzat
Érzéseidről. És hibámnak,
Okairól, mi csak te vagy.
Mert nem a sajátom, az a perc,
Mikor, veled…
Hisz élet nekem, hogy te élsz,
Életed már nem tied.
Többé nem gondolkozom már,
Nem kívánom tudni, hogy most:
Nincs kiút és reménytelen.
Mire ott állsz utad végénél,
És jobb, és több,
Lenne velem egy perc, mindennél,
Addigra hozzám nincs közöd.
Őrlődöm, nem kellesz barátnak,
Bár jóllehet,
Elfogadnám, csak hogy a bánat,
Kerüljön, hogy veled legyek.
Mint lámpa, ha lecsavarod,
Nem élek, ha nem akarod.
Nincs hang, nincs könny, de óhatatlan,
Hogy sírom ásd;
Én gyűlöllek zsarnokságodban,
S lehetetlen, hogy megbocsásd.
Saját szerzemény... Szabó Lőrinc örök kedven, különösen a Semmiért Egészen. Gondoltam megpróbálom megírni a nő szemszögéből a dolgokat. Ez most így sikerült. :)