Átlagos nap ez a mai. Átlagos vasárnap, átlagos szenvedés. Szomorú vasárnap...mindig olyan befordulós, beforgatós. Ezen a napon, mindig az volt a program egy éven keresztül, hogy mentem. Mentem Hozzá. Most nem megyek. Többé nem megyek. Soha.
Sosem vagyok olyannyira egyedül, mint ezeken a vasárnap estéken. Ilyenkor gyakran se társaság, se zene nem képes feldobni. Minden azzal kezdődik, hogy beér a vonat Debrecenbe...látom, ahogy ott áll az állomáson és vár rám. Látom, persze nincs ott. Aztán a villamoson...látom az autóját a parkolóban. Természetesen az sins ott. A nagy semmi, na az van. :) És mi a fájdalmas? - Az, hogy itt lenne, az hogy itt lehetne. Csak egy szavamba kerülne. De nem hívom. Nem is hívhatom, de még ha elgyengülök se hívom. Az én döntésem és én tiszteletben tartom a saját döntésemet...:D Kissé szerintem is röhejes.
Folyamatosan Rá gondolok. Minden eszembe jut, amit közösen csináltunk, oké, persze ez sablon, de maga a szerelmi bánat is sablonos nem? Amúgy meg a történetünk abszolút nem sablonos, sőt, de arról talán soha nem írok. Legalábbis nem itt.
Na és akkor ott van a "ha lesz" kapcsolatom... :D Nem keres. De miért nem hív el találkozni? Nem csak azért lenne klassz, mert szeretném, mert jól érezném magam vele. Azért kellene nagyon, mert kikapcsolna az agyam. Nem fájna ennyire, nem venne körül ennyi emlék. (Mondjuk csak ennek a fel kb. ) Önző vagyok? - Igen. És ki nem az? Neki is felejteni kellene azt hiszem... talán mégis pont ezért jó döntés, hogy mégse hív fel. Hiszen annak se örülnék jobban, ha csak arra használnánk egymást hogy felejtsünk, nem igaz?
Eszmefuttatás, elméletek... váá... mennyire nő vagyok én atya világ!
