Nekem más kell már mint a régi rendek,
Szokatlanul rendezetlen
álmok,
S ha már álmok,
átkok.
Nem kell szőke herceg,
se fehér ló,
Egy románc kell pusztán,
szép és boldogító.
Sötét királyfi, fekete paripián,
Épp elég lenne egy fáradt nap után.
Sőt, akarom, hogy legyen rossz!
Sebezzen meg, bántson!
Tiporjon a földbe,
kell, hogy megalázzon!
Sározzon be, vessen meg,
ha akarja,
S én ettől majd csak jobban
vágyom utána.
De nekem egy szót
el ne higgyen,
Nem lehetek őszinte
a szerelemben!
Mert én hazudok ha ránézek,
és azzal is, ha nem.
Hazudok, ha úgy látja mosolygom,
Pedig szükségem van rá,csakhogy nem bármiáron!
S ha ő így is elfogad,
már hárman leszünk,
Ő, én, s hazugságom velünk.
Majd ha reggel ébred mellettem,
Hazugságom köztünk fekszik,
hanyagul, s meredten.
S ha netán tóparton sétálgatunk,
Hazugságom fogja kezét,
nem tagadom.
De a helyzet romlik,
ha tükörbe nézek,
vissza hazugságom int.
Nem működik már semmi igazán,
S most gondolhatod,
hogy kitaláltam csupán.
De a maszkom hozzámnőtt,
el nem mozdul,
és ha feszegetem,fáj átkozottul!
Hát belenyugszom,
itt marad örökre,
S ha nem fogadsz el,
nem tartozom körödbe.
Nem leszek kevesebb,
ne félj,
jól megvagyunk ketten,
hazugságom, meg én…
