Ismerős az érzés, amikor a napba nézel? Ugye könnyen felidézhető a színes folt, a sokáig megmaradó utókép? Én sajnos többször látom ezt a bizonyos foltot, mint ahányszor napba nézek. Szomorú dolog, de deffektes vagyok. Ez a folt, csak az előfutára, annak a pokoli fejfájásnak, ami következik. Migrénem van. Látótérkieséssel járó migrén.
Sok millió színes pont tánca a szemeim előtt. Kis apró foltok, amik növekedni kezdenek. Nőnek és nőnek, de nem sietik el a dolgot. Szépen lassan foglalják el a teljes képet, amit láthatok. Megfosztanak a látásomtól alattomosan, kimérten. Nem tehetek semmi, bárhogy próbálkozom, ilyenkor a folyamat már beindult és nem lassít, nem múlik el. Olyan, mintha fátylat húznának a szemeimre, és szinte érzem is a fátyol ottlétét. Nem segít a pislogás, nem tűnik el. Nem segít ha lecsukom a szemem, ilyenkor képtelenség elaludni. Ráadásul a sötétségben is nagyon erősen látszanak a foltok. A színkavalkád tánca a kezdetétől, kb. 1 órát vesz igénybe. Eljön az a pillanat, amikor egyáltalán nem látok semmit, aztán minden elmúlik. Marad a fejfájás. Olyan őríjtő fejfájás, amit lehetetlen lábon kibírni, ami nem csak ágynak dönt, de nem csillapítja gyógyszer és leginkább hányás a vége. Ez már a mindennapjaimhoz tartozik. Szorosan összefonódott a lényemmel. Az enyém lett - és én az övé.
Mire akarok kilyukadni? - Látható már, mennyire esendő az ember? Látszik, hogy mennyire vagyunk képesek a saját erőnkből? Vagy hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatva bizonyos körülményeknek, fájdalmaknak, erőtlenségnek? Látszik a kontraszt?
Látszik, hogy mi vagyunk a legnyomorultabb élőlények ezen a Földön és mégis a mi kezünkben van minden? Az érzéseinknek való kiszolgáltatottságunkról, már nem is beszélek...
Mi. A Föld, a világegyetem, az élet urainak hisszük magunkat. Mégis, a legaljasabb növényzet is túlél bennünket...
