Key Site blog

Amit itt olvashatsz, az semmi más, mint egy jó nagy adag érzelem, egy csipetnyi intellektussal fűszerezve. :) Próbálok átadni valamit abból, amit gondolok a világról, arról, ami bennem van. Amit az oldalon olvashatsz, mind, egytől-egyig az én "tollamból" származik. Fogadd szeretettel és nyugodtan add tovább. :) Már a facebookon is! Like ;) https://www.facebook.com/keysite

A Key Site már a facebookon is! Like ;)

2013.09.17. 18:01 mokla

Költözés

Kollázsok2.jpg

Örömmel szeretném tudatni minden olvasómmal, hogy a blogom felvételt nyert a CaféBlog VIP programjába, így ezentúl megváltozott címen érhettek el engem és az írásaim:

http://keysite.cafeblog.hu/

Várok mindenkit szeretettel! :)

Szólj hozzá!

2013.09.16. 00:59 mokla

4.

Az este, a beszélgetés, az egész hangulat, úgy érzem egyszerűen elrohant mellettem és már csak a megállóban ocsúdtam fel az érkező villamos robajára. Pillanatok leforgása volt csupán. Két puszi, gyors búcsú, az ajtók kinyíltak, én pedig felszálltam. És akkor megpillantottam Szabit. Tökéletes időzítés. Tervezni sem lehetett volna jobban. Azonnal odaléptem hozzá. A másodperc töredékei voltak pusztán, amíg a megállóban rostokoltunk, de ahogyan azt reméltem, a két srác észrevette egymást és talán valahol ott, össze is forrt történetük.

Szabolcs különleges volt számomra. Azt viszont nem tudom meghatározni, hogy a személye, vagy az időzítés miatt. Súlyos veszteség ért mielőtt megismertem és ő valahogy segített kivergődni abból az óriási felfordulásból, amit akkoriban talán szándékosan is kavartam magam körül. Sikeresen vonta el a figyelmemet az egyébként mindenki számára nyilvánvaló tényről, hogy mind az életem, mind a szívem darabokban hevert. Életem legjobb és legrosszabb csókja. Hát ő volt Szabi. Kettőnk viszonya valójában sosem vált klasszikusan kapcsolattá, de határozottan kötődtünk egymáshoz. Érzelmi szálakkal is. Bár erre ő már csak jóval azután ébredt rá, miután már késő volt. Azt hiszem, talán amikor először beszéltem neki Krisztiánról és rájött, a kezdődő ismeretségünk nem csak egy újabb név a nálam jól megszokott hódítási listán, sőt talán elveszíthet. Nem mert visszatartani, bár mai napig nem tudom, bennem, vagy saját magában bízott kevésbé. Eddigre már túl sokat tudtunk egymás zűrjeiről, ahhoz, hogy higgyünk a másikban, ahhoz, viszont hogy pusztán barátok lehessünk túlságosan ragaszkodtunk és vonzódtunk. Kisebb-nagyobb hallgatások és üres járatok szegélyezte kapcsolatunk mellett rendszeresen találkoztunk és én ezt sosem titkoltam el senki elől. Szerettem vele beszélgetni. Nem hitt a párkapcsolatokban és rettegett a szerelemtől. Okos volt és teljesen sérült. Én pedig önszorgalomból rajongtam a reménytelen esetekért.

Amikor leültem Szabihoz, jó darabig nem nézett rám. Kihasználta az időt, amit a megállóban töltöttünk és végigmérte az ablakon keresztül a hóesésben várakozó Bencét. Ahogy elindultunk, felém fordult és úgy nézett rám, mint aki épp óriási titkok leleplezőjévé és ezáltal birtoklójává vált. Mindez szemlátomást jó érzéssel töltötte el, mert önelégült arcán egy-egy levakarhatatlan sunyi vigyor újra és újra felbukkant. Csak ennyit mondott:

- Neked pasid van. De randin voltál. Velem meg nem jöttél. Szép, mondhatom. Ki volt ez a gyerek? – képtelen volt a kérdést komoly arccal előadni.

- Sosem hívtál. – mondtam mosolyogva, szándékosan figyelmen kívül hagyva azt, amire valójában kíváncsi volt.

- Egyébként jól néz ki. Majdnem olyan jóképű, mint én. Te, én holnap felhívom a pasid és beárullak. – heccelt nevetve – Miért nem velem randiztál?

- Ó, ne fáradj, holnap én is elmondom neki. – és ahogyan ezt kimondtam nagyon is valóságossá és ijesztően közelivé vált a másnap reggel, így csak egy erőltetett mosolyra futotta.

- Szakítasz vele? – arcán újra megjelent a furcsa öntelt vigyor, amit férfi csak akkor enged el, amikor szabad préda van a láthatáron.

- Dehogy. Eszemben sincs.

- Kár. – komorult el – De még mindig nem tudom akkor ki volt ez a gyerek?!

És röpke 20 perc alatt, amíg hazazötyögtünk, el is meséltem neki mindent, részletesen.

- Remek. – éreztem a hangjában némi iróniával vegyülő sértettséget – Azt hittem engem keresel majd fel magányosan és sebezhetően az éjszaka közepén, ha netán vége lesz közted és Krisz között. De ez a srác fenyegeti a pozíciómat. Örülök. Tényleg. – kissé hisztérikusan nevetett, engem pedig épp az ő pozíciója aggasztott akkor a legkevésbé, így jobbnak láttam, ha elköszönök tőle is és visszatérek a szobámba.

Alig léptem be az ajtón, Nóra leplezetlen lelkesedéssel zúdított rám megbecsülhetetlen mennyiségű kérdést az estémről. Öt éve voltunk szobatársak, hullámzó odaadással ugyan, de tudtunk együtt élni és ez volt a legfontosabb. Gyakran iszonyú közel álltunk egymáshoz, gyakran pedig legszívesebben iszonyú szavak kíséretében küldtük volna el a másikat melegebb égtájra. Az öt év gyümölcse vállalhatatlan mennyiségű alkohol, buli, és persze pasi. Ráadásképp közülük három közös. A jó dolgokat ugyebár illik megosztani. Sosem titkolta, hogy ki nem állhatja Krisztiánt, ami persze nem is meglepő, hiszen két év során számtalan kiabálós, könnyes balhénk szem és fültanújává vált. A tartós párkapcsolat haza kötött, eltávolított az éjszakától, a közös buliktól és ezáltal Nórától is, ami szintén nem szolgáltatott jó alapot a kapcsolatuknak. Szóval őrült lelkes volt, ha Bencéről volt szó, a randira pedig izgatottabban készült, mint én. A „- Naaa, megcsókolt?” kezdőkérdést hamar letudtam egy egyszerű „- Tudod, nekem barátom van.” válasszal, amire ő nemes egyszerűséggel csak annyit felelt:

- Mondtam, hogy vegyél fel szoknyát.

 Ez mondjuk überelhetetlen volt, szóval megadtam magam és minden kérdésére feleltem.

Komolyan, szinte kiugrott a bőréből, mintha meg sem hallotta volna, hogy nekem azért annyira nem jött be Bence és aggódom, hogyan számolok be erről a marhaságról Krisztiánnak.

- Találkoztok még? – kérdezte.

- Még csak az hiányozna. Persze, nagyon jól éreztem magam és felüdülés volt vele beszélgetni, de így sem tudom, hogy adom be ezt az egészet Krisznek. Rosszul is érzem magam miatta, rendesen. Nekem ez pont nem hiányzik még egyszer. Hogy fogom elmondani?

- Nem kell elmondani. Semmi nem történt. –komoly arcot erőltetett magára. Még csak a szoknyádat sem vetted fel, szóval ez így tulajdonképpen nem is volt randi. – ekkor már kacagott én pedig valószínűleg igen csak kétségbeesett arccal vártam valami válaszra. Nem kaptam.  – Tőlem ne kérj tanácsot. Nekem nincs lelkiismeretem.

Erre mindkettőnkből kitört a nevetés. Könnyed hangulatom Bence üzenete törte ketté– „Jól éreztem magam az este. Szeretnélek még látni.”

Akkor nem tudom mi kapcsolt át az agyamban, de hirtelen újból eltűnt a lelkiismeret és gondolkodás nélkül pötyögtem. „Én is.”

A válasz, szempillantás alatt érkezett. „És mi lesz azután…?”

A gyomrom görcsbe rándult.

Szólj hozzá!

2013.09.11. 18:06 mokla

3.

A nagy találkozás előtt hajmosás és szárítás közben, na meg amíg többszöri belenyúlás után hatodszor is újrafestettem a körmöm, bőven volt időm teljesen beparáztatni magam. Leginkább persze, ahogyan ez lenni szokott, a kínos csend beállta aggasztott. Néhány kérdést szándékosan előre el is terveztem a fejemben, bár nem voltak hiú ábrándjaim, hogy közülük akár csak egy is eszembe jut majd, ha épp szükséges.

Erőfeszítéseim teljesen fölöslegesek voltak, a borban oldódó beszélgetés gördülékenyebben zajlott, mint reméltem. Utólag az egyetlen dolog, ami meglepett az, hogy mennyire nem volt hétköznapi. Nála minden szavam és gondolatom alkotóelemévé vált valami furcsa Rubik-kockának, melyet észrevétlenül forgatott ide-oda, kedve szerint. Bármiről beszélhettünk, mire észbe kaptam, minden egyes téma mérföldekkel került a felszín alá. Az egésznek gondolt életem és jól megalkotott kerek elméleteim pedig egyszerre csak hiányosnak és kiforratlannak tetszettek. Én pedig hirtelen úgy éreztem, megmagyarázhatatlan energia kerít hatalmába. Valami újra motivált, valami arra késztetett, hogy megkérdőjelezzek mindent, ami addig természetes volt.

Azt már akkor tudtam, hogy erre korábban senki nem volt képes. A teóriáim támadhatatlan falként vettek körül, a falakat szavakkal elöntött vizes árok védte és én, mint a vár úrnője, felemelt fővel a félelem legkisebb fuvallatától is érintetlenül álltam középen, biztonságban, stabilan és persze tök egyedül. Mindig. Nem állíthatom, hogy sosem vágytam arra, hogy valaki betörjön ebbe a börtönbe, de igazából a biztonságot jobban szerettem. Bence réseket talált a falakon, melyek jelenlétében folyamatosan remegtek. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy intellektuális magaslat.

Mellettünk elszaladó mondatok, felszolgálók és egy újabb kör bor, villannak fel bennem, amíg felidézem ezt az estét. Felszabadult nyugalom. Nem éreztem többé bűnösnek magam Krisztián miatt sem. Bár tudtam, hogy nem úszom meg a témát, jó előre megfogadtam, nem panaszkodom.  Úgyhogy amennyire csak lehetett indulat és túlzások nélkül nyilvánvaló tények szintjén beszéltem. Bence úriember volt és nem firtatta, hogy tud-e róla egyáltalán Krisz mit csinálok éppen. A telefonom mindenesetre nem csörrent meg. Azt hiszem otthon valaki ekkora már érezte, hogy baj van.

Besötétedett. Nem tudom, hogy a pénteki találkák sötétedés után, vagy este hét után változnak át misztikus módon randivá, de azt igen, hogy mi a biztonság kedvéért azért mind a két határt átléptük. Bennem pedig amióta csak a furcsa megvilágítás hetessé tette Bence arcát, egyetlen kérdés próbált felszínre törni:

- Hogy lehet, hogy neked nincs senkid? – fogalmaztam meg végül a nagy dilemmám, bár megmagyarázhatatlan félelem fogott el, talán épp magától a választól.

- Két éve vagyok egyedül. Mit gondolsz, mi lehet az oka? – csavarta meg a Rubik-kockát.

- Te tudod mi az? – az összetóduló gondolatok a fejemben élesebben zakatoltak, mint a tőlünk nem messze haladó villamosok. Egy hang egyre hangosabban szólt bennem: „Összetört. Összetörték.” Minél erőteljesebben beszélt hozzám, annál intenzívebben próbáltam lenyomni a megérzést ésszel. „Lehetetlen. Bence érett felnőtt. Elképzelhetetlen, hogy annyira irracionális legyen, hogy egy volt kapcsolat fogva tartja.” – elmélkedésem kissé vontatott válasza szakította félbe.

- Nem vagyok benne biztos. Néha azt hiszem, nem tudom. De az is lehet, hogy tudom, csak magamnak sem vallom be.

Havazni kezdett.

Tudtam jól, ha valaki képes ezt megfogalmazni, tökéletesen tisztában van vele, mi akadályozza. De az érzés, hogy egy múltban ragadt hősszerelmessel beszélgetek és a Bencéről alkotott kép, maximálisan összeférhetetlenek voltak, ezért más lehetséges magyarázat után kutattam.

„Biztosan látens homoszexuális.” – ötlött fel bennem a nevetséges gondolat és szinte láttam magam előtt a tini-magazin lelki rovatának szalag címét: A pasi, akivel randiztam a fiúkat szereti. Mit tegyek? (míra22) Egy fojtott nevetéssel üdvözöltem a váratlanul betoppanó humoromat. Egyik ötletem sem tűnt elég jónak ahhoz, hogy felvessem, így tovább kérdeztem.

- Biztosan tudod. A kérdés, hogy miért nem akarod beismerni.

- Mert alapjaiban változtatná meg a világomat és mindazt, amit gondolok magamról. – itt már képtelen voltam visszafojtani a nevetést.

Jól öltözik, stílusos, rohadt jó a haja, a hangja kissé magas és arról hadovál, hogy ha valamit bevallana magának, azzal ALAPJAIBAN változna meg a világ? Kész. Éreztem, hogy jön, nem tudtam tovább visszatartani:

- De a lányokat szereted ugye? – vérkomoly arcot vágtam a kérdéshez, hiszen esküszöm fényévekkel hihetőbbnek tűnt ez a feltételezés, mint az hogy irreális illúziókkal kergeti a nagy Ő-t. És akkor ebből a két opcióból dolgoztam.

Az arcára olyan döbbenet ült ki a kérdésem hallatán, hogy válasz nélkül tudtam mekkorát tévedtem. Remekül vette a hülyeségem:

- Te most lebuziztál? – kérdezte egy fanyar mosoly kíséretében.

Én igazából most is mosolygom. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy akkor kicsordult a könny a szememből és sokáig megszólalni sem bírtam annyira jól szórakoztam. Saját magamon. A téma súlyosságát cukorként oldotta az általam felkínált meleg-víz. Fátyolosan láttam a könnyeimtől, de úgy tűnt ő is nevet, és én ekkorra már biztosra vettem, nem lesz következő alakalom.

Azt viszont elkönyveltem magamban, hogy elképzelésem sincs, hogy létezhet olyan kaliberű fordulat, ami alapjaiban változtatja meg a világot, ha csak nem a szexuális irányultság kérdése. Szóval azért a nevetésem mögött még egy darabig talonban tartottam ezt a verziót és gondolatban már nemhogy írtam, de el is küldtem a levelemet az ifjúsági magazinnak… 

Szólj hozzá!

2013.08.18. 23:02 mokla

A férfi-tipológia

The-four-elements.jpgAhogyan az lenni szokott, két nappal ezelőtt egy este kialakult kellemes beszélgetés közepette kiszaladt a számon, egy érdekes, ám akkor még igen csak éretlen gondolat: „Igazából a férfiaknak csak két típusa van.” Akkor még nem tulajdonítottam a konklúziómnak nagy jelentőséget, azonban bogárként ült a fülemre a gondolat és egy éjszaka alatt némi módosítással egész elméletté fejlődött. Nem mintha mostanában nem lenne épp elég „Van egy teóriám...”-mal kezdődő mondatom.

Következzék tehát a férfi-tipológia.

A föld-típus: A föld-férfi, igen egyszerűen megérthető és tulajdonképp nincs is róluk sok tudnivaló. Ők azok a férfiak, akiknek semmilyen jelentőségük nincs az életünk folyamán. A pasi, aki melletted ül a buszon akár minden áldott reggel, de még az arcát sem tudod pontosan felidézni. A volt padtársad az áltsuliban, vagy akár a srác, akivel gimiben jártál is egy darabig, de már alig emlékszel rá és észre sem veszed, ha találkozol vele az utcán. Lehet a szomszédod, lehet a pizza-futár, lehet bárki, aki nem különösebben vonzó, nincs is benne semmi érdekfeszítő, nem is kerülsz vele igazán soha közelebbi, érdemileg annak nevezhető kapcsolatba. Olyanok ők, akárcsak a föld, talajként taposhatsz rajtuk, hiszen belőlük is építkezik a férfiakról kialakított egyedi, saját képed, de fel sem tűnnek, mint a levegőben röpködő porszemek, amíg a nap fénye meg nem csillan rajtuk. Bizonyos élethelyzetekben, például eső után, be-be süppedhetsz a sárba, dagonyázhatsz is egy darabig közöttük, akadályozhatnak a haladásban, vagy akár a kilátásban is, ha túlzottan felkavarodik az út pora, de segítenek is, hiszen mint talaj tartanak. Visszatekintve azonban valószínűleg már emlékezni sem fogsz rájuk, ugyanis többnyire jelentéktelenek. Nem úgy, mint a másik két típus.

A tűz-típus: A tűz-férfival bizonyára mindenki találkozott már valamikor. Ők maguk a megtestesült ellentétesség. Adnak egyfajta meleget és ezzel biztonságot is, ugyanakkor veszélyesek és perzselnek mindent, ami csak az útjukba kerül. Aztán persze általában mi is felégetett pamlagként maradunk utánuk. És kivétel nélkül oda vagyunk értük. Érdekesek, vonzóak, rendkívüli energiával bírnak, mintegy adrenalinlöketként hatnak. Ők azok, akikre mindig emlékezni fogsz, de szinte soha, vagy csak nagyon ritkán válik belőlük igazi kapcsolat és ha mégis, az általában mindkét felet felemészti. A tűz-pasi saját nagy ellentmondása is, hogy megszelídítésért kiált, ám ha kialszik, megszűnik lángoló lenni, s ezzel együtt minden különleges képességét elveszíti. Eddigi életem során, három tűz-férfihez, mondhatni mitológiai karakterhez volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem, ők azok, akik olyan bejegyzéseket inspiráltak, mint a lánc, a fikció, az állóháború, az önelégült mosoly, az emlékfotó, vagy a mester és tanítványa. És bár elsőre mindegyikőjük különbözőnek tűnt, igazából nem sok egyedi jellemzővel bírnak, hiszen az imént említett korábbi írásaim, igaz lehetne tulajdonképpen bármelyikőjükre. Lángolnak, félelmetes hatással vannak ránk, inspirálnak és ennyi. Ezt azzal tudják elérni, hogy ellentétességükkel extrém helyzetekbe kényszerítenek. Az ilyen szituációknak pedig sajátja, hogy szükségképpen kibillentenek a határaid közül és új alkalmazkodásra késztetnek. Ezekben a helyzetekben tudhatunk meg a legtöbbet saját magunkról és arról mennyi mindenre is vagyunk képesek. Kihívás, küzdelem és megerősödés. Mi pedig a személynek tulajdonítjuk azt a hatást, amit csak a bennük lévő ellentmondások kapcsán kiváltott újra és újraalkalmazkodás présel ki belőlünk az extrém hullám-vasúton. Nagyon lehet szeretni és rendkívüli módon gyűlölni őket, de egy valamit nem lehet: természetesnek és önmagunknak maradni a közelükben. A velük való találkozás mindegyike olyan, mintha folyamatosan zavarban lennél. Úgy érzed mindig viselkedned kell valahogy, egyszerre akarsz a közelükben lenni és megmaradni távolságtartónak, nehogy megperzselődj. Ezen kívül pedig folyamatosan éberen figyelsz, és rettegsz az egyik ellentétből a másikba váltástól, mintha a csapongást a te viselkedésed megakadályozhatná, vagy kiválthatná. Ebbe az állandó felfokozott készenléti állapotba bizony igen hamar bele lehet fáradni, ha úgy tetszik, ki lehet égni. De elfelejteni, na azt nem nagyon lehet. Ők azok a férfiak, akikből később illúziók, vagy saját megfogalmazásomban bezzeg-pasik (ennek kifejtése majd egy újabb bejegyzésben) válnak, vagy válhatnak, amennyiben az alattad felgyulladt máglyát tovább táplálod. Immár magadból. Az a legszebb az egészben, hogy ehhez már rég nem szükséges, a tűz-férfi jelenléte, ő már esetleg akár másokat perzselhet, te pedig nyugodtan folytathatod az önláng táplálását. Ennyit az égésről.

A levegő-típus: A lég-férfi jelenléte az életedben természetes, gyakran észrevétlen, akárcsak a föld-típusé. Azonban ettől sokkal különlegesebb, még ha nem is úgy és annyira, mint a tűz-típus. A levegő-férfi tiszta, éltető, nélkülözhetetlen. Ők azok, akikkel lehet függönyt venni, akikből tényleges kapcsolat válik, vagy válhat. Eleinte talán túl természetesnek és egyszerűnek tűnhetnek, különösen nagy tüzek után, de ők azok, akik hétköznapiak és normálisak, a szó végletekig pozitív értelmében. Ez nem jelenti azt, hogy semmilyenek és eseménytelenek, vagy unalmasak lennének. Hiszen hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy a levegőből éppúgy lehet szélvihar, mint simogató szellő. A levegő-típust akkor tudjuk igazán értékelni, amikor már jó sokszor égtünk kopárrá, vagy huzamosabb ideig dagonyáztunk mindenféle sárban. Velük és mellettük lehet igazán és teljesen természetesnek lenni és maradni, vagyis valójában önmagunkat adni. Belőlük lesz férj, vagy barát, nélkülözik az indokolatlan szélsőségeket, ugyanakkor ha szükséges, képesek rá. Mindezekből úgy tűnik, ők a tökéletes és mindig pozitív opció. Azonban nekik is megvan a maguk kálváriája, ugyanis a levegő táplálja a tüzet. Vagy legalábbis nélkülözhetetlen kelléke az égésnek. Ez alapján és tapasztalatból is azt kell mondjam, amíg csak egy kis parázs, vagy szikra is maradt benned, egy tűz-típus által gyújtott gyehennából, nem szabad belekeveredni párkapcsolatba a levegővel. Mert a tűz óhatatlanul új erőre kap, te pedig ezt egy korábbi férfinak tulajdonítod majd, összekeverve az okot az okozattal és már nem csak önmagad égeted, de mérgezed vele a levegőt is. Erre a levegő is reagál, forróvá, belélegezhetetlenné és viharos széllé válik, amivel akarva, akaratlanul még nagyobb lángra lobbant. A gond csak az, hogy továbbra is rossz irányban.

Itt és most ezzel a szép záró mondattal véget is érhetne úgy a történet, mint a bejegyzés, hiszen már így is kétszer olyan hosszú, mint egy átlagost postom, de biztosan mindenki észrevette, hogy hiányzik egy „őselem”. A dolog nem véletlen. A kelleténél jóval több éjjelem telt álmatlanul, mikor csak annyit kívántam, bárcsak létezne valaki, aki képes oltani a tüzet...a víz-típus. Bár akkor még nem így neveztem. A teóriámat alkotva pörögtem is rajta rendesen, hogy léteznek-e egyáltalán ilyen emberek és azt kell mondjam, igen. Hogy kik is ők? Ők valójában a tűz-férfiak, akik ebben is végletekig ellentétesek. A tűz, attól válik perzselővé, amilyennek látjuk őket, vagy amilyennek láttatni szeretnék magukat. Hogy mitől lesznek vízzé mégis? Attól amilyenek valójában. Nehéz ezt igazán átlátni, de ha sikerül őket tisztán szemlélni anélkül, hogy a tűz fénye teljesen elvakítana, világossá válik, hogy az általuk gyújtott láng, csakis általuk oltható. Ezt persze ők is nagyon jól tudják, így igyekeznek figyelni rá, hogy lángolásuk a lehető legtovább elvakítson. A végtelenségig azonban semmilyen álca nem tartható. Onnantól kezdve, pedig már csak egy döntés, hogy oltasz, vagy inkább ropogósra sülsz. Ez persze így szépnek és egyszerűnek hangzik, a valóságban azonban sokkal nehezebb. A pillangót akkor is magához vonzza a fény, amikor már százszor, vagy akár ezerszer perzselődött a szárnya.

Én speciel nem szívesen oltom az inspiráló tüzet, de ez már az én kálváriám.

Ez a tipológia azért persze nem valamiféle kasztrendszer. A típusok átjárhatóak és csak egyedileg neked jelentik azt, amit. Annyi biztos, hogy ha nyakig mocsárban ülsz, nyaktól felfelé pedig izzol, ne lepődj meg, ha sokáig nem kapsz levegőt.

Szólj hozzá!

2013.08.14. 17:16 mokla

2.

Bence alig néhány nappal az üzenet után ki akart lépni a személytelen internet világából, engem pedig megrészegített a gondolat, hogy egy kilences pasival mutatkozhatok.A barátnőkkel évek óta fordulatként használtuk a kilences jelzőt a leghelyesebb férfiakra, mely egyszerre utalt a tízes skálán elfoglalt helyükre és arra, hogy a „tökéletes férfi” szószerkezet egyszerűen oximoron.

Azon a bizonyos pénteken, délre kipipáltam az utolsó egyetemi vizsgám, Krisztiánnak hadováltam valamit arról, hogy ennek megünneplése a csoporttársakkal most a legfontosabb és halaszthatatlan, így szánom bánom, de ma nem tudok nála aludni. Egy órakor már a zuhany alatt készültem a szigorúan baráti, puszta kíváncsiság vezérelt találkozásra Bencével.

A 22 évem alatt jól belém nevelt konzervatív lelkiismeretem persze őrjöngött. Mindenféle magyarázattal nyugtattam magam, minden barátnőm felhívtam, hogy áldásukat kérjem kifogásaimra. Egyikőjük sem ítélt el, de belül nem nyugodtam le. Azt ismételgettem magamban, hogy nincs ebben semmi rossz, hiszen csak egy beszélgetés, semmi jelentősége. Mégis tudtam, annak, hogy találkozom egy vadidegen férfival péntek este és ezért hazudok Krisztiánnak, aki szerelmes belém, igenis nagy jelentősége van. A bennem feszülő morális ellentéteket úgy igyekeztem békíteni, hogy a lehető legvisszafogottabban öltöztem fel (vajszínű nadrág, fehér pulcsi, rémes csizma), minimál módon, teljesen hétköznapira sminkeltem, a villamosról pedig felhívtam Kriszt és mindenféle másnapi közös programot összeígérgettem neki.

Zuhogott az eső. Izgultam. Ha randi volt, ha nem, lassan három éve nem csináltam ilyesmit, így ide-oda lépdelve teljesen rutintalanul vártam a nagy türkiz ernyőm alatt. Még attól is tartottam, hogy nem ismerem meg. Távolra egyébként sem látok tisztán, a szemüveget pedig nem kockáztattam meg, így is épp eléggé elitiskolanövendékként festettem.

Félelmem teljesen irreális volt, Bencét 200 méterről is lehetetlen volt nem észrevenni. Olyan volt mintha csak egy férfimodell lépett volna le egy városi plakátról. Kifogástalan, stílusos, visszafogottan elegáns. Sötétkék ballonkabátja tökéletesen követte vékony testalkatát, széles vállait kissé előreejtve járt, övcsatja szigorúan középen volt, a kezében lévő mappát pedig szögesen egyenesen tartotta. Az első benyomásom hiánytalanul illeszkedett a beszélgetéseinken keresztül róla formált képhez. Komoly, racionális, határozott, kissé talán sarkos és objektív, egyszóval minden, ami Krisztián sosem tudott lenni. Nagy, irreális álmodozóként gondoltam magamra ekkoriban, így biztosra vettem, hogy Bence stílusa irritál majd.

Miközben ezeket megvitattam magammal, mellém érkezett.

- Szia! Perei Bence.

- Kollár Míra. – rebegtem esetlenül – közben megpróbáltam kezet nyújtani, aminek az lett az eredménye, hogy kicsúszott az ernyő a kezemből és azt hiszem meg is ütöttem.

De nem is annyira ez, mint az arca tanulmányozása foglalt le akkor. Dehogy volt ő kilences, talán épp súrolta volna a hetest alulról, de haja és borostája vörös volt, ami rombolta az összképet.

Jót nevettem belül, hogy micsoda fölösleges lelkiismereti kérdést csináltam a dologból és hazudtam egy hatos miatt. De már itt vagyok, gondoltam, az önbizalmamnak pedig nem árt. Nem akartam már tetszeni, sőt kissé meg is nyugtatott, hogy Krisztiánra bármikor hivatkozhatok, ha többet akarna.

A zavaromat mintha elfújták volna, természetessé és magabiztossá váltam. Ismerős terep volt a kávézó is, ahol hamar szerzett egy jó pontot, hiszen előttem lépett be. Mindig tetszett, ha egy férfi tisztában van ezzel a szabállyal. A helyválasztást rábíztam. Amikor leültünk a kétszemélyes asztalhoz az ablak mellé, mely több égősorral megvilágítva valóságosan ragyogott, még nem sejtettem milyen jól választott. Bort rendelt, megadta a választás illúzióját számomra is, de végig ő irányított. Meg sem kellett szólalnom, helyettem is kért és mielőtt akár egy kortyot is ittam volna, már észrevettem, hogy a különös megvilágítás még határozottabbá varázsolja arca vonásait és a hatosból pillanatok alatt vált egy nagyon sármos hetessé. Akkor, ahogy figyelmesen hallgatva néztem még nem tudtam megfogalmazni, hogy mosolya sarkában is elbújó szörnyű keserűsége az, ami különlegessé teszi.

Szólj hozzá!

2013.07.26. 00:54 mokla

Átzuhanás

the-other-side-of-the-door.jpgMindig is bajban voltam a köztes helyzetekkel. Egészen kisiskolás koromra visszaemlékezve is, gyűlöltem két állapot között megrekedni. Kissé tisztázva a történetet, szerettem itthon lenni, készülni és várakozni a nyári táborra és azt is szerettem, ha már ott lehettem a barátaimmal. Na de odautazni, vagy közvetlenül az indulás előtti időt, amikor még órák hosszat csomagokat rendezgettünk, és későkre várakoztunk, azt nem bírtam elviselni. Szerettem ébren lenni, iskolába menni és játszani, szerettem aludni is és az álomvilágomban botladozni, de gyűlöltem a lefekvés előtti perceket. A sötétet a szobámban és várni a zuhanást az új világba. Később, tini fejjel, szerettem, amikor szerelmes voltam és azt is, amikor éppen nem. De egyaránt borzongtam a szerelembe eséstől és az érzés múlásától. Szerettem valakivel együtt lenni és szerettem a magányom is. De utáltam a találkozást, ahogyan az elválást is. Az átmenet rémesen fájdalmas.

Két állapot között a váltás, hihetetlen mértékű veszteségélménnyel jár. Hogy is ne járna, hiszen a helyzettel együtt veszítjük el azt is, akik csak abban a szituációban, csak azok között a bizonyos körülmények között lehettünk. Aki ébren van, nem tehet csak úgy felelőtlenül meg bármit, ahogyan azt álmaiban tenné, a következmények teljes hiánya nélkül. Viszont, aki épp alszik, képtelen oly mértékben kontrolálni a vele történő eseményeket, mint akinek tudata teljesen éber. Ha szeretünk, nem tehetünk úgy, mintha jelentéktelen lenne, az a bizonyos másik, de létezését sem játszhatjuk el, amikor épp nélkülöznünk kell az érzést. Az átmenet lecsupaszít, hogy az új helyzet tiszta ruháját ölthessük magunkra. Azonban megválni a régitől és lemeztelenítve állni, arra várva, hogy vajon milyen is lesz az új öltözet, senki sem szeret.

Állsz egy ajtó előtt. Nem érdekel ami mögötte van így nem szükséges, hogy az kinyíljon. Mindkét oldal a valóság, de a másikat jelentéktelennek gondolod, így azt hiszed, nincs funkciója és szükségtelen. De az ajtót kinyitják és a félfát pengeélek szegélyezik. A küszöbét átlépned képtelenség sérülés nélkül. Maradni, maradni, csak erre vágysz, de tehetsz bármit, átlöknek rajta. Nincs kimondottan döntés, az életünk átmenetekből áll. Ha hagyod és átengeded magad, bár sérülsz, a másik oldalt garantáltan gyógyulást találsz. De lehet, hogy kapálózol ellene és a határon maradsz. A penge élei viszont az ajtóban való hadonászással könyörtelenül aprítanak. És ott maradsz a semmiben, darabokban.

A csecsemő, sosem válna szobatisztává, ha mindig száraz lenne a pelus. Akkor még nem tudja, hogy felnőttként ő sem akarna mások kénye kedvétől függve pelenkában ülni. Szülei lökik át az ajtón, de az ott megélt kényelmetlen érzés az, ami miatt tanul. Az elv ugyanaz, még ha a példa bagatell is. A komfort érzés megszűnése szükséges, hogy feljebb akarj jutni. Az élet maga is ilyen átzuhanás és közben is sok a váltás, de sérülni kell, hogy haladj. Krízis nélkül, nincs változás. A fejlődést ekképp a fájdalom motiválja. És mindenki a saját veszteségeiből kell, hogy tanuljon. Hidd el, épp ezért mindig tudom, miről beszélek.

Egyszer, csak egyetlen egyszer, oly makacsul kapaszkodtam, hogy elvesztettem a karom. Azóta, ha nyílik az ajtó, én indulok.

Szólj hozzá!

2013.07.19. 17:19 mokla

1.

Tele volt a fejem, a gondolatok a szokásos napi körcsatájukat vívták, a munkára rég nem tudtam koncentrálni, csak a rutin vitt előre. Krisztiánnal való kapcsolatom épp aznap lépte át egy hónappal a két évet, de azt gondolom, helyesebb lett volna a másfél éve halogatott szakításról megemlékezni, mint ezt ünnepelni. Tulajdonképpen elvoltunk, csak már attól dühös lettem, ha a nevét láttam a telefon kijelzőjén. Ilyenkor, mielőtt felvettem, átgondoltam, most épp melyik jól strukturált vitakörünket futjuk le. Volt itt pénz, munkahely, lekezelés, apáskodás, okoskodás, szex, agresszió, hogy csak néhányat említsek. Mindketten pontosan tudtuk, hogy melyik hogyan indul és mi a lefutása. De legalább mellőztük a meglepetéseket. Ez adott egyfajta biztonságot. Egy valami nem volt. Tisztelet. Eleinte „csak” férfiként voltam rá képtelen felnézni, végül már emberként is nullának tartottam. Tisztában voltam vele, hogy egy katasztrofális kapcsolatban vergődöm és ez leginkább engem minősít, de rettegtem, hogy talán képtelen vagyok egyedül állni a lábaimon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy 2012. decemberében, már kimondtam, képtelen vagyok tovább folytatni. Döntésem felé egyre ijesztőbb őrjöngései taszítottak, úgy éreztem, csak idő kérdése, és egyszer pofon vág. Gyakran borult el teljesen és folyton ezen a borotvaélen táncoltunk. Ilyenkor sírtam és könyörögtem, hogy ne bántson. Végül konkrét tettlegességig nem fajult, megúsztam azzal, hogy karom erősen szorítva rántott magához és üvöltött, hogy nézzek rá. De nem ment. Nem tudtam ránézni, mert nem akartam látni ki is ő valójában. Nem akartam tudomásul venni, hogy ezt a viselkedést, ha megfeszülök sem vetkőzi le. A lelke mélyén, őszinte szerelmet és mélységes dühöt is táplált irányomban és soha nem volt kiszámítható éppen melyik ég nagyobb lángon. Én hidegen és közönyösen szerettem. Ez volt a legtöbb, amire akkor képes voltam. Nem hibáztatom. Ki viselné el ezt sokáig szó nélkül?

Szóval az utolsó csapkodós vitánkat próbálta tisztázni, bocsánatkérést rebegve decemberben, amikor kimondtam, szakítani akarok. De rémesen beteg és erőtlen voltam, lázasan egyensúlyoztam a tüdőgyulladás határán, így amikor búcsúzásnál mégis megcsókolt, nem ellenkeztem. Hallgatólagosan együtt maradtunk, ápolt és vígasztalt, míg fel nem épültem. Én pedig igyekeztem nem gondolni a szakításra, mert tudtam, még mindig nem vagyok elég erős hozzá. Így kergették egymást a napok üresen, Damoklesz kardjával a fejünk felett egészen január közepéig. Ekkorra már minden magamba zárt, nem pusztán párkapcsolati problémám ellenem fordult, és egyszerre kezdett felfalni. Csinos 8 kg-tól szabadultam meg, egy hónap leforgása alatt. A kisujjamat sem kellett mozdítanom, a kilók úgy hullottak le rólam, mint a megsárgult falevelek az őszi fákról. Tudtam, ha rövid időn belül nem nézek szembe a tükörrel, még komoly baj is lehet. A családom és a barátaim is aggódni kezdtek. Könyörögtem a természetfeletti erőkhöz bármilyen kitörési lehetőségért. És, ahogyan azt mondani szokták: vigyázz, mit kérsz, mert megkapod… Bence január közepén bukkant fel az életemben, egy rendkívül hatásos e-maillel. A blogomon keresztül talált rám, üzenete mintegy válasz volt a legutóbbi bejegyzésemre, melyben a lelkemet egy letűnt kapcsolatok szerelmei által telefirkált, színezett, ócska papírlaphoz hasonlítottam. A levelében ennyi állt:

Szia!
Szerintem a fehér lap unalmas, sokkal izgalmasabb dolgokat lehet kihozni, egy már önmagában is színes alapból. Szóval én szívesen megnézném a lapod, de attól tartok, hogy a \"mikor" \ most pont nem jó.

Az üzenet ettől a vadidegen embertől teljesen felkavart. Órákig olvastam és ismételtem magamban a sorokat újra és újra, teljesen lefagyva. Egyértelmű volt, hogy tud Kriszről, nem volt tét, nem volt veszteni valóm, és én örömmel vetettem bele magam az új szerelem ígéretébe. Tudtam, csak hideg és üres érzelmeket tudok produkálni, így nem tartottam attól, hogy sérülhetek. Ő pedig nem érdekelt. Önzőnek kellett lennem, ez volt az egyetlen opció, hogy kitörjek a mókuskerékből.

Szólj hozzá!

2013.06.13. 20:16 mokla

groteszk


6335604738_9b8c34200c_z.jpg2 kávé, 2 óriás csésze earl grey, 3 sör, laza 11 szál cigi...és ez csak az este.

Naiv gondolat volt, hogy hamar elálmosodom. Csak fekszem az ágyban a teljes sötétség és csend ölelésében. Erőltetem a szemeim, hogy lezárva maradjanak. Szorítani is fáj. Kényelmetlen a párna, az ágy, a takaró nehéz. Meleg van, fázom. Igazgatom magam, majd újra visszadőlök, a matrac besüpped, de semmi. Olyan nagy és üres a szoba, nappal fel sem tűnik. Befordulok a fal felé, ott nem kötik le a figyelmem oly jelentéktelen dolgok, mint a fura és félelmetes árnyak sziluettjének valódi alakjáról való találgatás. 

Erősen koncentrálok. Hajnal 2. Nem igaz, hogy még mindig nem száll az a bizonyos sötétség az elmémre. Dühöngök is, alkudozom is magammal, sőt nevetek néha a képtelenségen, hogy ennyi éjszakázás után még mindig nehezemre esik az alvás.

Aztán míg a gondolatok, érzések, monológok cikáznak elmém felkavart és állandóan hullámzó sosem nyugvó tengerén, egyszer csak arra eszmélek, hogy szellemként járok-kelek már abban a bizonyos másik világban. Álmodom - hasít végig bennem a felismerés. Az a fajta éber-álom volt, amit tudatos irányítással fikarcnyit sem lehet befolyásolni, mégis a valóságban felejtett szinte élettelenül fekvő testem mindvégig tisztában volt vele, hogy mindaz, ami történik, pusztán a tudatalatti kivetülése a láthatatlan vászonra. Az emberi határok nem kötötték többé. Az élet négy sarkánál fogva vált kiemelhetővé a díszletei közül, leporolhatóvá, összehajthatóvá, s egyszersmind új értelmet adó környezetbe helyezhetővé született újjá, a régi legkisebb nyoma, vagy rajta maradt jegye nélkül.

Láttam az álombeli-énem és tudtam, ő maga is észlelt engem, sőt érti, hogy a realitás nem ő, szolgálatai a beköszöntő napsugarakkal érnek véget.

Nagy összejövetel résztvevőjévé lettem, mindenféle emberek színesítették és népesítették be a kertet. Cipők. Cipők mindenhol. Rengeteg káprázatos magas sarkú, üde, nyári színekben. Egyiknek sem volt párja és mindegyikhez tartozott egy-egy kis csatos pánt, mely viseléskor a bokát hivatott biztosítani. Csak ekkor vettem észre, hogy ezek a kis pántok, egymáshoz kapcsolódva, mintegy láncot alkotnak, mely következtében minden lábbeli, majd minden másikkal összefonódott. A kapcsokat képtelenség volt kioldozni, így álom-Klaudia, megragadott egy, aztán egyre több cipőt és mind megszállottabb módon igyekezett őket kiszabadítani az összevisszaságból, de a kusza kapcsolatok szálai csak tovább szaporodtak. Minden összegabalyodott és a felismerhetetlenségig torzult. Azt hiszem a rengeteg koffeinnek köszönhetően, kiterítetten fekvő, mégis tudatánál maradt énem - a valóság - beüzent az álomba: "Minden, amit láttál, a gondolataidat szimbolizálja."

Hirtelen a szobámba kerültem. Estélyi ruhában voltam, minden ezüstösen fénylő és roppant ünnepélyes volt. A falak, a díszlet, a megvilágítás. Amikor felnéztem, láttam, képzeletem nem zabolázzák felső határok, a plafon helyett a csillagok néztek rám. Kívülről szemlélve az esetet, egészen olyan voltam, mint egy földön felejtett tündér. Emelkedni kezdtem, de az égbolt bezárult és kalitkát emelt fejem fölé. Csapdába estem és immár sokkal inkább hasonlítottam egy hálóban vergődő pillangóra, ami bár gyönyörű, minden további szárnycsapásával önmagában tesz kárt.

Filmszakadás. Hirtelen egy medencében voltam, mellyel éppen szemközt, egy teljesen hasonló másik terült el, feszített víztükrével és egy férfival, aki elindult felém. Kíváncsiságomtól hajtva én is kiemelkedtem és a part felé tartottam, immár egyre biztosabb léptekkel.

Ő volt az. Sosem láttam még az arcát, senkire sem hasonlított, de tudtam ő az. Akire minden nő vár, hogy egyszer, az életében, akár csak egy pillanatra is rátaláljon. Életem, vagy leginkább álmaim valaha látott legromantikusabb pillanata volt ez, szavak nélkül, a pillantások tökéletes bűvkörében. Ahogy egymás felé közeledtünk, egy oszló test bűze, kalapácsként törte össze a pillanat üvegburáját. A tökéletes férfi, egy élettelen testet vonszolt maga után. Ijedtemben menekülni szerettem volna, de a medencéből kiérve éreztem, hogy növekvő súly nehezedik a bal oldalamra. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy az én kezem is egy halottat szorít.

Groteszk, igen. Mégis volt ebben, valami tökéletesen megnyugtató, valami szépséges, valami felemelő. Az egyensúly visszaállt. A meghittség újra áthatotta a pillanatot és egyre határozottabb léptekkel tovább közeledtünk egymás felé, holttesteinket soha el nem engedve.

A szemeim kinyíltak és mozdulni sem bírtam. Kábultan ölelt körül az éjjeli lidércnyomás, de ez furcsamód megnyugvással töltött el. Nem volt többé szükség magyarázatára, tisztán láttam. Három különböző sablon, ugyanaz az üzenet...

Szólj hozzá!

2013.06.01. 00:33 mokla

egy kis magány

a napom uncensored.jpgIndokolatlan piszkozat a telefonomban: Vágyom rád, mint kurva az ölelésre. Munka után.

Annyira nem baj, hogy nem küldtem el...

Áltathatnám magam egy gyors találgatással, hogy kinek szólhat, de értelme nincs.

A normatív döntéselméletet olvasgatom az ágyból, mellém bújsz és megcsókolod a vállam. Olyan gyorsan történik minden, hogy még az sem jut eszembe, hogy kerültél ide a semmiből. Vagy hogy kerültem én ide!? Csók. Valami zuhanásszerű. A testem hirtelen összerándul, kipattan a szemem és. Mintha lefolyna valami a sarkából. Bár lehet ez is csak álom, mert se sírni, se aludni nem tudok.

Az államvizsga papírok még mindig az ölemben…talán nem kellene hajnalokig ébren lennem és akkor nem játszaná a fáradt fantáziám a vágyott színjátékot…hogy itt vagy…meg megcsókolsz. Pláne.

Megpróbálom felrázni magam. Csináljunk a ködből füstöt. Smoke. Érzelmi megküzdés, szar, de megerősít.

Kicsit azért adaptív. Nekem. De ezt áv-n nem mondom, mert kivágnak. Életemben nem esett még ilyen rosszul, úgyhogy jöhet még egy.

Gyere. Kérlek.

A koli egyébként olyan elhagyatott, hogy az ürességtől kongok. Péntek estére még az amúgy hajnali kettőig nyitva tartó kisboltunk is bezárja kapuit öt körül. De egy ki tudja honnan előkerült srác azért megpróbál bejutni. Biztosan ő is nagyon egyedül érezhette magát, mert amint konstatálta a tényt, hogy ott bizony nem vesz már ma este semmit, akkorát sóhajtott, hogy szerintem a recin is megsajnálták. Látva a kétségbeesését, egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy igazából rossz kedvem van és felnevettem. Miután észrevett, némi megaláztatás ízű felém küldött fanyar fél-mosoly kíséretébe kullogott vissza.

Szeretek itt ácsorogni. Még ilyen magányosan is. És jövőre már egész biztosan nem fogok. Így már nem. Gondolom ezért is járok le egyre többet. 5 év. A maga módján azért nagyon fáj. Annyi emlék köt ehhez a városhoz, hogy úgy érzem én már itt lakom. Néhány kép felvillanhatott a fejemben, mert önkénytelenül mosolygom. Nézem a kezem, ahogy parázslik és beugrik a mai kedvenc kérdésem: „Hanyadik doboz a héten?” – Mindegy, holnap vasárnap, ezt a titkot és a doboz tartalmát már átviszem az új hétre. Ha saccolhatnék hétfőn az államvizsga előtti 9-től kezdődő sorbanülés alatt (az M-betűs vezetéknév nem jár stratégiailag a legjobb pozícióval), dél körül kell majd vennem, ami aznap este füstté is válik, ha minden a terv szerint alakul. Meg, ha nem akkor is. Különben úgy osztogatom, mintha ingyen adnák… :)

Mindegy, ilyen kezekkel nem tévesztettem pályát azzal, hogy nem jelentkeztem szívsebésznek, ma még a körmöm kilakkozása is komoly gondokat okozott.

Lau kérdését két napja rágom: „Ki vagy te?” Miért ne lehetnék ez mind egyszerre? – de ettől nem jutok tovább.

Szólj hozzá!

2013.05.30. 20:07 mokla

önelégült mosoly

fire.jpgAmióta csak elkezdtem komolyabban foglalkozni ezzel az írás dologgal, legyen ez nevezetesen 2009 körülbelül, arra vagyok a leginkább büszke a blog kapcsán, hogy olyan kerek. Olyan rendezett, egész, eleje és vége van minden egyes gondolatomnak, és minden esetben logikát követ. Még ha elég sajátosat is. Igényem is volt mindig, hogy amikor behúz egy gondolatkör és magába pörget, ami általában az egyes bejegyzések előtt 1-1 héttel már megtörténik, úgy tekerjem és illesszem a szálakat, hogy az összefüggések, amiket pörgés közben megértettem magammal, ne maradjanak rejtve.

 Most pedig törném össze. A mondatokat. Meg a rendet. Magam? Valahogy. Így.

 A legutóbbi bejegyzésem négyszer javítottam, olyannyira zaklatott volt. Összevissza igeidők, odadobott toldalékok, ragok, kötőszó nuku, se füle, se farka. De beleerőszakoltam a rendszert, még ha vért is izzadtam közben. Össze is állt, mint a zsíros haj esőben. Mit mondhatnék? Elégedett vagyok.

 Hirtelen bejön ez a káosz dolog, f*szom rendezgessen állandóan. Hogy zaklatott vagyok-e? Soha. Rombolok. Mert hát ismét építkezés előtt állok. Azt hiszem. (Csak ezt ne felejtsem el majd az összetört téglák és cserepek közt állva.) Azt meg addig nem lehet, amíg valami sötét, Isten tudja ki által épített barakk uralja a telket, amiben sosem laktak. Egyébként is túl régóta néz velem farkas szemet ez a monumentális szellemtanya ahhoz, hogy elegem legyen. Hát ide aztán én sem költöznék be szívesen.

 Pezsgővel a kezemben fogom telehányni benzinnel az egészet. Aztán rágyújtok. Csak úgy. Spontán. Tűz. Melegít, befagyasztott valóságom felenged. Felengedek én is. Miért tárcsáznám a 105-öt?

 Hamu. Egy nap sem kell. Mosolyogva. Mindig. A véget miért nem ünnepeljük? Olyan méltánytalan. Tényleg senki nem látja, hogy mi az első lépés a kezdet felé?

Ellentétek nincsenek. Rendszer van, minden más és más funkcióval.

 Az elmélkedés fonalam megpattan, elszakad. Talán megperzselődött?

 Kiáltás. Mély döbbenet. És ha mégis lakott benn valaki? Nem ellenőriztem. Egy pillantás ijedtség, majd rájövök, hidegen hagy. Égjen, ha így megbújt bennem. Úgysem tudott róla senki, nem fogják keresni.

Itt már nem.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása