Mindig is bajban voltam a köztes helyzetekkel. Egészen kisiskolás koromra visszaemlékezve is, gyűlöltem két állapot között megrekedni. Kissé tisztázva a történetet, szerettem itthon lenni, készülni és várakozni a nyári táborra és azt is szerettem, ha már ott lehettem a barátaimmal. Na de odautazni, vagy közvetlenül az indulás előtti időt, amikor még órák hosszat csomagokat rendezgettünk, és későkre várakoztunk, azt nem bírtam elviselni. Szerettem ébren lenni, iskolába menni és játszani, szerettem aludni is és az álomvilágomban botladozni, de gyűlöltem a lefekvés előtti perceket. A sötétet a szobámban és várni a zuhanást az új világba. Később, tini fejjel, szerettem, amikor szerelmes voltam és azt is, amikor éppen nem. De egyaránt borzongtam a szerelembe eséstől és az érzés múlásától. Szerettem valakivel együtt lenni és szerettem a magányom is. De utáltam a találkozást, ahogyan az elválást is. Az átmenet rémesen fájdalmas.
Két állapot között a váltás, hihetetlen mértékű veszteségélménnyel jár. Hogy is ne járna, hiszen a helyzettel együtt veszítjük el azt is, akik csak abban a szituációban, csak azok között a bizonyos körülmények között lehettünk. Aki ébren van, nem tehet csak úgy felelőtlenül meg bármit, ahogyan azt álmaiban tenné, a következmények teljes hiánya nélkül. Viszont, aki épp alszik, képtelen oly mértékben kontrolálni a vele történő eseményeket, mint akinek tudata teljesen éber. Ha szeretünk, nem tehetünk úgy, mintha jelentéktelen lenne, az a bizonyos másik, de létezését sem játszhatjuk el, amikor épp nélkülöznünk kell az érzést. Az átmenet lecsupaszít, hogy az új helyzet tiszta ruháját ölthessük magunkra. Azonban megválni a régitől és lemeztelenítve állni, arra várva, hogy vajon milyen is lesz az új öltözet, senki sem szeret.
Állsz egy ajtó előtt. Nem érdekel ami mögötte van így nem szükséges, hogy az kinyíljon. Mindkét oldal a valóság, de a másikat jelentéktelennek gondolod, így azt hiszed, nincs funkciója és szükségtelen. De az ajtót kinyitják és a félfát pengeélek szegélyezik. A küszöbét átlépned képtelenség sérülés nélkül. Maradni, maradni, csak erre vágysz, de tehetsz bármit, átlöknek rajta. Nincs kimondottan döntés, az életünk átmenetekből áll. Ha hagyod és átengeded magad, bár sérülsz, a másik oldalt garantáltan gyógyulást találsz. De lehet, hogy kapálózol ellene és a határon maradsz. A penge élei viszont az ajtóban való hadonászással könyörtelenül aprítanak. És ott maradsz a semmiben, darabokban.
A csecsemő, sosem válna szobatisztává, ha mindig száraz lenne a pelus. Akkor még nem tudja, hogy felnőttként ő sem akarna mások kénye kedvétől függve pelenkában ülni. Szülei lökik át az ajtón, de az ott megélt kényelmetlen érzés az, ami miatt tanul. Az elv ugyanaz, még ha a példa bagatell is. A komfort érzés megszűnése szükséges, hogy feljebb akarj jutni. Az élet maga is ilyen átzuhanás és közben is sok a váltás, de sérülni kell, hogy haladj. Krízis nélkül, nincs változás. A fejlődést ekképp a fájdalom motiválja. És mindenki a saját veszteségeiből kell, hogy tanuljon. Hidd el, épp ezért mindig tudom, miről beszélek.
Egyszer, csak egyetlen egyszer, oly makacsul kapaszkodtam, hogy elvesztettem a karom. Azóta, ha nyílik az ajtó, én indulok.
