2 kávé, 2 óriás csésze earl grey, 3 sör, laza 11 szál cigi...és ez csak az este.
Naiv gondolat volt, hogy hamar elálmosodom. Csak fekszem az ágyban a teljes sötétség és csend ölelésében. Erőltetem a szemeim, hogy lezárva maradjanak. Szorítani is fáj. Kényelmetlen a párna, az ágy, a takaró nehéz. Meleg van, fázom. Igazgatom magam, majd újra visszadőlök, a matrac besüpped, de semmi. Olyan nagy és üres a szoba, nappal fel sem tűnik. Befordulok a fal felé, ott nem kötik le a figyelmem oly jelentéktelen dolgok, mint a fura és félelmetes árnyak sziluettjének valódi alakjáról való találgatás.
Erősen koncentrálok. Hajnal 2. Nem igaz, hogy még mindig nem száll az a bizonyos sötétség az elmémre. Dühöngök is, alkudozom is magammal, sőt nevetek néha a képtelenségen, hogy ennyi éjszakázás után még mindig nehezemre esik az alvás.
Aztán míg a gondolatok, érzések, monológok cikáznak elmém felkavart és állandóan hullámzó sosem nyugvó tengerén, egyszer csak arra eszmélek, hogy szellemként járok-kelek már abban a bizonyos másik világban. Álmodom - hasít végig bennem a felismerés. Az a fajta éber-álom volt, amit tudatos irányítással fikarcnyit sem lehet befolyásolni, mégis a valóságban felejtett szinte élettelenül fekvő testem mindvégig tisztában volt vele, hogy mindaz, ami történik, pusztán a tudatalatti kivetülése a láthatatlan vászonra. Az emberi határok nem kötötték többé. Az élet négy sarkánál fogva vált kiemelhetővé a díszletei közül, leporolhatóvá, összehajthatóvá, s egyszersmind új értelmet adó környezetbe helyezhetővé született újjá, a régi legkisebb nyoma, vagy rajta maradt jegye nélkül.
Láttam az álombeli-énem és tudtam, ő maga is észlelt engem, sőt érti, hogy a realitás nem ő, szolgálatai a beköszöntő napsugarakkal érnek véget.
Nagy összejövetel résztvevőjévé lettem, mindenféle emberek színesítették és népesítették be a kertet. Cipők. Cipők mindenhol. Rengeteg káprázatos magas sarkú, üde, nyári színekben. Egyiknek sem volt párja és mindegyikhez tartozott egy-egy kis csatos pánt, mely viseléskor a bokát hivatott biztosítani. Csak ekkor vettem észre, hogy ezek a kis pántok, egymáshoz kapcsolódva, mintegy láncot alkotnak, mely következtében minden lábbeli, majd minden másikkal összefonódott. A kapcsokat képtelenség volt kioldozni, így álom-Klaudia, megragadott egy, aztán egyre több cipőt és mind megszállottabb módon igyekezett őket kiszabadítani az összevisszaságból, de a kusza kapcsolatok szálai csak tovább szaporodtak. Minden összegabalyodott és a felismerhetetlenségig torzult. Azt hiszem a rengeteg koffeinnek köszönhetően, kiterítetten fekvő, mégis tudatánál maradt énem - a valóság - beüzent az álomba: "Minden, amit láttál, a gondolataidat szimbolizálja."
Hirtelen a szobámba kerültem. Estélyi ruhában voltam, minden ezüstösen fénylő és roppant ünnepélyes volt. A falak, a díszlet, a megvilágítás. Amikor felnéztem, láttam, képzeletem nem zabolázzák felső határok, a plafon helyett a csillagok néztek rám. Kívülről szemlélve az esetet, egészen olyan voltam, mint egy földön felejtett tündér. Emelkedni kezdtem, de az égbolt bezárult és kalitkát emelt fejem fölé. Csapdába estem és immár sokkal inkább hasonlítottam egy hálóban vergődő pillangóra, ami bár gyönyörű, minden további szárnycsapásával önmagában tesz kárt.
Filmszakadás. Hirtelen egy medencében voltam, mellyel éppen szemközt, egy teljesen hasonló másik terült el, feszített víztükrével és egy férfival, aki elindult felém. Kíváncsiságomtól hajtva én is kiemelkedtem és a part felé tartottam, immár egyre biztosabb léptekkel.
Ő volt az. Sosem láttam még az arcát, senkire sem hasonlított, de tudtam ő az. Akire minden nő vár, hogy egyszer, az életében, akár csak egy pillanatra is rátaláljon. Életem, vagy leginkább álmaim valaha látott legromantikusabb pillanata volt ez, szavak nélkül, a pillantások tökéletes bűvkörében. Ahogy egymás felé közeledtünk, egy oszló test bűze, kalapácsként törte össze a pillanat üvegburáját. A tökéletes férfi, egy élettelen testet vonszolt maga után. Ijedtemben menekülni szerettem volna, de a medencéből kiérve éreztem, hogy növekvő súly nehezedik a bal oldalamra. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy az én kezem is egy halottat szorít.
Groteszk, igen. Mégis volt ebben, valami tökéletesen megnyugtató, valami szépséges, valami felemelő. Az egyensúly visszaállt. A meghittség újra áthatotta a pillanatot és egyre határozottabb léptekkel tovább közeledtünk egymás felé, holttesteinket soha el nem engedve.
A szemeim kinyíltak és mozdulni sem bírtam. Kábultan ölelt körül az éjjeli lidércnyomás, de ez furcsamód megnyugvással töltött el. Nem volt többé szükség magyarázatára, tisztán láttam. Három különböző sablon, ugyanaz az üzenet...
