Fogalmam sincs, mennyire vagyok blog-képes egy ilyen késői órán, ugyanis nálunk jelenleg hajnal van és őszintén szólva a tegnapi éjszakám sem éppen alvással telt. De bennem van három adag kávé, egy csésze serkentő tea és legalább tíz szál cigaretta, amik segítik a testemben a vér normális áramlását, és talán ami miatt még mindig nem alszom, pedig megtehetném és reggel ismét kemény nap vár rám, korai keléssel, talpon léttel és újabb éjszaki élettel. Azonban úgy éreztem, ha nem kezdem el, ha nem írom végre ki, akkor nem hagy majd nyugodni a gondolat és elhalványul bennem a keltett hatás és érzés (?), nyilvánvalóan csak akkor, ha esetemben beszélhetünk ilyesmiről. Bizonyára emlékszünk még az első blogbejegyzéseim egyikében említett lesz- kapcsolatom néven futó fiúra. Arra jutottam, hogy megnevezem, mert különben is elég bonyolult az egész, hát még ha a nevét sem írom le. Tehát Szalaival azóta is tartom a kapcsolatot. Elég rapszodikus az életünk, de mégis van benne egy állandóság. Ráadásul miután túlléptem az első fellángolást követő, úgy érzem, bele tudnék szeretni fázison, sokkal többet találkozunk. Ez nyilván az életemben bekövetkezett változások okainak is tekinthető. Máshogy állok a dolgokhoz, az érzelmekhez, a világhoz, a férfiakhoz. Amikor legutóbb találkoztam vele, elhangzott az eddigi ismeretségünk legromantikusabb mondata tőle, mégpedig, hogy megharagudna rám, ha más férfivel látna, vagy ha lenne valakim. Persze rögtön hozzátette, hogy ne ijedjek meg, ez csak szimpla birtoklási vágy a részéről és semmi érzelmi háttér nincs mögötte. A hét elején ismét találkoztunk, egy viszonylag hosszú kihagyás után. Kimondottan furcsa volt. Érzelmesebb és kétségbeesettebb, mint amilyennek valaha láttam. Most először éreztem azt, hogy ugyanattól fél, amitől én. A csalódástól, a sebezhetőségtől és persze a kötöttségtől is. Mindentől, amivel egy normális kapcsolat járna. Ugyanakkor az egyedül léttől is fél, fél attól, hogy nem választ jól, ha egyszer választ és különösen fél attól, hogy nem önmaga miatt választják őt. Ilyet, ha egy férfi meg is él, ritkán mond ki, de most éreztem. Láttam rajta, utalt rá… és mintha mindent szakasztott ugyanúgy élne meg, mint ahogy én megélem ezt a boldog gyötrődést, mindig társaságban, és mindig egyedül. Szeptember vége óta, csak barátilag járunk össze, beszélgetünk és élvezzük egymás társaságát. Azt hittem vége, rég nem is izgultam már, ha találkoztunk, ha hívott, vagy írt és rég nem éreztem magam zavarban, ha valamiről beszélnem kellett előtte. De ez alkalommal megcsókolt. Nem volt már bizsergés, mint korábban, de jól esett, hogy megölelnek, jól esett, hogy törődnek velem és jól esett, hogy egy olyan férfi karjaiban vagyok a sok átmulatott éjszaka után, aki a belső értékeim is ismeri és szereti is. Megemlítette, hogy mennyi változáson mentem keresztül, amióta megismert. Teljes mértékben igaz, azonban elgondolkodtatott, hogy vajon hogy tetszettem neki jobban. Egyszer talán majd meg is kérdezem. Rengeteg témát kibeszéltünk, aztán ahogy a sötétben egymás mellett ültünk, arra jutottunk, hogy menjünk és térjünk nyugovóra. Mondtam is neki, hogy szerintem is, úgyis tudom, mennyire kényelmetlennek tartja ezt a helyet és mennyire utál itt lenni. Életem legnagyobb meglepődése következett ezután, mélyen a szemembe nézett, hosszú csend következett, aztán egy tőle még nem ismert hangszínben azt mondta: Veled nem. Ebben a pillanatban olvadtam volna semmivé egy évvel ezelőtt, azonban most három különböző beszólás jutott eszembe a helyzet képtelenségét firtatva, plusz egyszerűen nevetni szerettem volna. Nehezen fogtam magam vissza, de megtettem, mert ha ennek az újabban érzelemmentes fiúnak az új szárnypróbálgatásait a romantika felé letöröm, talán soha nem próbálja újra. Így hallgattam és megvártam, míg felébred. Újabb hosszabb csend után, pillanatok alatt visszatért saját magához és már nevetett rajta, de teljes mértékig elégedettség töltötte el és követelte, hogy valljam be mennyire romantikus is volt ő és hogy ez a kijelentés mennyire szép volt. Így visszatalálva saját magához csókolt meg újra. Aztán megfogta egy pillanatra a kezem, míg újra fel nem ébredt, amikor én kihúztam az enyémet az övé alól. Nosztalgiázott arról, amikor megismerkedtünk és megemlítette azt is, hogy álmodott velem. Azt álmodta, hogy együtt jártunk és napokig az álom bűvkörében volt, állítása szerint. Rettenetesen meglepett a viselkedése. Valamikor a legnagyobb vágyam lett volna, hogy ilyen helyzet álljon elő köztünk, de most nem sok mindent éreztem. Maximum annyit, hogy mennyire szívesen megmutatnám neki, hogy megbízhat újra a nőkben… legalábbis bennem. Be is tudnám bizonyítani, talán el is tudnám érni, hogy belém szeressen, de más idők járnak. Bárhogyan is lenne, köztünk nem működhetne. Hogyan is, mikor soha nem tudnék bízni benne. Ahhoz már túl sok mindent tudok róla. Túl sokat. Azonban pillanatok alatt nyilallt belém a felismerés, hogy az utóbbi egy évben, az X után maradt űrrel való megküzdésben, nincs még egy ember, akinek ennyit köszönhetek. Önbizalmat adott. Elhitette velem, hogy szép vagyok és ez a legrosszabb napomon, vagy reggelemen is így van. Meggyőzött, hogy érdekes vagyok. Hogy érdekes lehet mások számára a gyermekkorom, az életem és a fájdalmaim is. Az ő hatására elhittem, hogy nem vagyok kisebb értékű ember attól, ami köztem és X között történt. Elhittem, hogy szerethető vagyok. Segített átvészelni a legfájdalmasabb időszakokat, amikor X vagy csak maga a szerelem a legjobban hiányzott. Betöltötte az űrt, üres papírként adta magát, amit szabadon rajzolhattam tele, töltöthettem meg tartalommal. Hagyta, hogy lángra lobbanjak iránta, aztán pedig megmutatta a következményeit… eltűnt, hogy érezzem újra át, milyen a sebezhetőség és hogy egy újabb fájdalom hatására gyógyuljak lassacskán. Nem fájdalommentesen, de biztosan. Hagyott tévedni és mindig meghallgatott. Hagyott elmenni, azonban a maga módján ragaszkodott. Mit köszönhetek neki még? Azt, akivé váltam. Sosem gondoltam, de eltanultam minden lépését, minden taktikáját. Eltanultam a nyers őszinteségét, eltanultam a független és társas szükségleteket mégis csak kielégítő életformáját, eltanultam, hogy egyszerre több potenciális kapcsolat kialakulási lehetőséget tartsak magam körül, hogy soha ne érezzem, mennyire magányos is vagyok valójában. Persze a kihagyhatatlan, ami a legfontosabb: megtanultam az érzelemmentességet. Amennyire csak ember képes kizárni az érzelmeit megtettem. Minden ellesett dolgot, a magam szükségletei szerint forgattam, dolgoztam át, és mint minden jó tanítvány, talán túl is léptem a mestert. Hiszen míg neki fontos, hogy az őt körülvevő nőket belülről is ismerje, hogy szeressen velük beszélgetni, hiszen csak így teljes a kép, nekem ez semmit nem számít. Nem kívánok senkit megismerni, nem akarom tudni, hogy milyen emberek és magamból sem akarok adni, hogy ők se tudják, én milyen is lehetek. Egyetlen egy dolog, amit akarok velük, meghódítani őket. A hódítás öröme az egyetlen dolog, ami célt ad az egésznek. Tehát ennyi? És mi az eredmény? Egy tökéletesen ugyanolyan ember nőben, mint amilyen ő férfiban. A stílus közötti különbségek, csupán a nemiekből adódnak. A lényeg tehát az, hogy mindenem, amim most van és minden, ami lettem az ő érdeme. Köszönettel tartozom neki, megannyi más dologért is…
…és hogy szeretem-e? Igen, szeretem. Jobban, mint valaha, érdek nélkül és szerelem nélkül.
