Amióta csak elkezdtem komolyabban foglalkozni ezzel az írás dologgal, legyen ez nevezetesen 2009 körülbelül, arra vagyok a leginkább büszke a blog kapcsán, hogy olyan kerek. Olyan rendezett, egész, eleje és vége van minden egyes gondolatomnak, és minden esetben logikát követ. Még ha elég sajátosat is. Igényem is volt mindig, hogy amikor behúz egy gondolatkör és magába pörget, ami általában az egyes bejegyzések előtt 1-1 héttel már megtörténik, úgy tekerjem és illesszem a szálakat, hogy az összefüggések, amiket pörgés közben megértettem magammal, ne maradjanak rejtve.
Most pedig törném össze. A mondatokat. Meg a rendet. Magam? Valahogy. Így.
A legutóbbi bejegyzésem négyszer javítottam, olyannyira zaklatott volt. Összevissza igeidők, odadobott toldalékok, ragok, kötőszó nuku, se füle, se farka. De beleerőszakoltam a rendszert, még ha vért is izzadtam közben. Össze is állt, mint a zsíros haj esőben. Mit mondhatnék? Elégedett vagyok.
Hirtelen bejön ez a káosz dolog, f*szom rendezgessen állandóan. Hogy zaklatott vagyok-e? Soha. Rombolok. Mert hát ismét építkezés előtt állok. Azt hiszem. (Csak ezt ne felejtsem el majd az összetört téglák és cserepek közt állva.) Azt meg addig nem lehet, amíg valami sötét, Isten tudja ki által épített barakk uralja a telket, amiben sosem laktak. Egyébként is túl régóta néz velem farkas szemet ez a monumentális szellemtanya ahhoz, hogy elegem legyen. Hát ide aztán én sem költöznék be szívesen.
Pezsgővel a kezemben fogom telehányni benzinnel az egészet. Aztán rágyújtok. Csak úgy. Spontán. Tűz. Melegít, befagyasztott valóságom felenged. Felengedek én is. Miért tárcsáznám a 105-öt?
Hamu. Egy nap sem kell. Mosolyogva. Mindig. A véget miért nem ünnepeljük? Olyan méltánytalan. Tényleg senki nem látja, hogy mi az első lépés a kezdet felé?
Ellentétek nincsenek. Rendszer van, minden más és más funkcióval.
Az elmélkedés fonalam megpattan, elszakad. Talán megperzselődött?
Kiáltás. Mély döbbenet. És ha mégis lakott benn valaki? Nem ellenőriztem. Egy pillantás ijedtség, majd rájövök, hidegen hagy. Égjen, ha így megbújt bennem. Úgysem tudott róla senki, nem fogják keresni.
Itt már nem.
