Key Site

Valami rémes diszkósláger szövegét hangosan ordítva, arcomat a tömeggel egy irányba fordítva próbáltam elnyomni magamban az életem zaját. A fájdalmat, a hiányod, az elutasítást, a kétségeid, amik súlyát valami érthetetlen módon, én hordozom. Persze ordíthatok én bármilyen hangosan, lépéseim felvehetik a zene ütemét, a hiányod csak üvölt és üvölt bennem, az agyam pedig minden próbálkozásom ellenére egyszerűen nem kapcsol ki. Elmosolyodom. Miféle hiány? Hiszen csak egy jól kidolgozott illúzió az egész. Gyenge falakkal, gyenge báb, amit magam teremtettem valakiből, akiben láttam valamit. Én építettem a falaim köréd, akkor szétrobbantani is én fogom.

A gondolat összeforrt a tettel, a pult felé indultam. Most valahogy úgy éreztem, egyszerűbb szeretnék lenni, közönségesnek mutatkozni, hogy utálj, hogy szembe menjek mindennel, ami rád emlékeztet. Meguntam az azon való töprengést miért toltál el ismét magadtól, és hogy miért érzek mégis ilyen olthatatlan hiányt, ezért úgy döntöttem, alkoholban oldalak fel téged és mindent, amihez bennem kicsit is közöd van. Minden hiába, bár a falaim robbantak, üres maradtam, és a bennem kavargó üresség betöltésért kiáltott. A stroboszkóp villogó fényeinek kattogását szinte magamban éreztem és keresni kezdtem.

Keresni bárkit, aki enyhíteni képes ezt az űrt, amit a hiányod okoz. Míg mögülem, két kar át nem fonta testem és lágyan ringatni nem kezdett a zene ütemét tökéletesen követve. Az illata megbódított, a test-test közelség, az erő és a határozottság, ami áradt belőle, leírhatatlan volt. Óvatosan simított végig a hasamtól a mellkasomig, majd egy határozott mozdulattal olyan erőteljesen szorította csípőjét az enyémhez, hogy az izgalomtól szinte lélegezni sem tudtam. És hirtelen beugrott. Nem te hiányzol. A törődés, a csók, egy ölelés, bármi, amiben érezhetem, számítok.

A gondolataim, akár csak a fény, beleszülettek a felvillanással létrejött világosságba és az újra beköszöntő sötétség egyenként nyelte el őket, ezer és ezer újabb agyrémnek adva ezzel helyet. A kéz ismét végig simított, oldalra húzta a hajam és kicsit sem finomkodva csókolta végig a nyakam. Mintha csak ismernénk egymást, a mozdulatok, az érintések összhangja tökéletes, úgy éreztem, látnom kell az arcát, hát megfordultam…

…ott állt előttem maga a megtestesült múlt. A sosem lett kapcsolat, az ismeretlen és a tilos utáni felkorbácsolt vágyaimat hagyva maga után. Tudtam, mit kellene tennem, tudtam, hogy kérdés nélkül kellene sarkon fordulnom. De olyannyira dühös voltam rád és úgy éreztem ezzel is magamra hagytál, a lelkem törődésre vágyott, a testem remegéssel és édes bizsergéssel telt el, és bár talán tudtam, ez nem az a fajtája, amire a lelkem vágyik, hagytam, hogy átvegye az irányítást a bosszú.

Beletúrtam a hajába, magamhoz húztam és szenvedélyesen csókolva haraptam finoman az ajkába és a szám tovább csúszott a nyaka felé. Csak ennyit súgott a fülembe: „Mondd, hogy dugni akarsz.” Szerettem volna beszélgetni, szerettem volna valakinek a karjai között tudni magam, csókkal elaludni és öleléssel ébredni. De tudtam, a törődésnek ára van. Ezért bólintottam. Testtel akartam fizetni a lélekért… A szobájába érve egyedül vetkőztem le, és némán tettem szét a lábam. Nyögtem, amikor szükséges volt, néha-néha még talán élveztem is, bár csak egy hús-vér ember érintésére vágytam. Lassan derengeni kezdett kiére is. Azt kérte aludjak vele, de akkorra már tisztán láttam mit tettem. A lelkiismeretem felébredt, az alkohol elpárolgott és te újra megjelentél bennem, az elmúlt éjjel keserűsége pedig egyszerre öntött el. Jobban hiányoztál, mint valaha.

Így, mint a jó kurva felöltöztem, és visszasétáltam a saját szobámba.

Néhány napja sétáltam egy parkban. A nem messze lévő játszótér hintájával épp egy nagyon édes kissrác játszott. Oda-oda szaladt a hintához, nagyokat lökve rajta, majd visszaszaladt az anyukájához, leült mellé a padra és onnan figyelte azt. Mintha csak arra várt volna, hogy egyszer csak sikerül olyan erőt kifejtenie, amitől a hinta majd nem lassul és nem áll le többé. Végül akkorát lökött rajta, hogy az teljesen kimozdult a pályájáról és aztán csúnyám megütötte őt. A kapcsolatok jutottak eszembe a történtek láttán.
Örökmozgó nem létezik, ezt régóta tudjuk. Tehát ha valamibe kívülről nem fektetünk energiát, az szépen lassan megszűnik mozogni, leáll. Egy-egy kapcsolat elején olybá tűnik, hogy a hintánk szinte magától mozog, hogy csak beindítani volt nehéz és gyönyörködhetünk a lengésében a végtelenségig. A baj ott kezdődik, amikor bár ismerjük az örökmozgó hamis történetét, azt gondoljuk, hogy a mi esetünkben majd másképp lesz, majd minden gördülékenyen mozog tovább és megpihenhetünk. Ha elhitetjük ezt magunkkal, nem fogjuk észrevenni, hogy a hinta lassulni kezd és addig várunk, míg vagy nagyon nehezen, vagy már egyáltalán nem hozható újra szép egyenletes mozgásba.

Mint annyi mindenben, itt is minden az arányokról szól. Vagy lököd egyenletes, nem spórolsz az idővel és az energiával, még ha néha úgy is érzed, hogy megfeszülsz közben, vagy lemondasz a hintázás élményéről, mert te is lassulni kezdesz, nem kapsz vissza olyat, amit magad sem adsz.

Olyat is gyakran lehet látni, hogy valaki nem tiszteli a hintázás szabályait és túl sokat akar egyszerre, amire még nem készült fel a benne ülő, ami még megterheli a láncokat, amihez még nem elég az olajozás. Ezek az emberek óriási, indokolatlan energia és erőbefektetéssel mozdítják ki a hintát már az induláskor egyensúlyából, aminek hatására az kitér és visszacsap. Az utas pedig vagy átfordul, vagy „kirepül” és észrevétlenül tűnik el.

A valóságban ez a dráma. Azok az emberek űzik ezt a típusú játszmát, akik állandóan attól félnek, hogy nincs idejük, hogy egyszer elfogy az energia, hogy egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül leáll a hinta és lövésük sincs, mit kezdenek akkor magukkal. Ezek az emberek a hintázásba szerelmesek. A kilengésbe, a szélsőségekbe, a fenn és lenn őrült gyomorforgató érzésébe és csak azért löknek, hogy őket is lökjék. Fejetlenül rohannak a hintának, eszükben sincs tiszteletben-, vagy megtartani a kezdet lassú ringásának szépségét, sokat akarnak és azonnal. De mivel roppant hamar kimerül a természetes befektethető energia, hiszen nincs, amiből táplálkozhatna, maradnak a drámák, melyek általában gyakran követik egymást, mert a hirtelen jött erős lökések gyorsan le is lassulnak.

A dráma kirobbantója bármi lehet a lényeg nem ez, hanem a felfokozott, túlfeszített érzelmi húrok és az azon való lehetőleg minél gyorsabb táncolás. Pontosan olyan, mint maga a hinta mozgása, fel-le-fel-le. Kiszámíthatatlannak tűnik, de valójában teljesen logikus sorrendet követ. Szélsőséget a szélsőségre, feketére a fehéret, szívre az eszet, elsöprő szeretetre elsöprő gyűlöletet. Rém sokáig el lehet drámázni egy kapcsolatot, s bár fárasztó, sokkal kevésbé megterhelő, mint folyamatosan apró, a másik igényeit is figyelembe vevő lökésekkel mozgatni a hintát, tudva, hogy ha fáradsz, téged is mozgatnak majd. Annak, aki mindenekfelett csak kilengeni akar, úgy is mindegy ki emeli magasba, hogy végül mélybe zuhanhasson.

Annyi mindent hallottam már, aminek semmi jelentősége nem volt, hogy a szavak már úgy futnak át rajtam, mintha nem is ütköztek volna semmibe. Mintha ott sem lettem volna. És az idő mindig engem igazol. Meghallgatom, ha akarod, még azt is játszhatjuk, hogy elhiszem, de rögtön elengedem. Csak szavak.

Valahol, valamikor, amikor az ember kimondta az első mondatát, amikor először a szavakat választotta szándéka, vagy akarata közlésére, abban bízva, hogy úgy jobban megértik, vesztettünk. Mert szeretjük a könnyebbik utat választani, mert gyors és leginkább, mert súly és alaptalanul hagyhatja el a szánkat bármi. Nincs ebben semmi újdonság, mindenki tisztában van vele, hogy így van, mégis, mintha nem akarnánk tudomásul venni. Mert annyira szeretjük hallani, mert oly könnyen tudjuk mondani. Pusztán fénylő, csillogó, és ha akarjuk óriásira fújható szappanbuborékok ezek a szavak és egymás mellé illesztett mondatok, amik belül épp olyan üresek, mint maga a kimondójuk.

Megfeledkezünk arról, hogy számtalan eszközünk van még arra, hogy kifejezzük gondolatainkat, érzéseinket. Olyanok, amihez szükségtelen megszólalni, olyanok, amiket bizonyosan úgy ért mindenki, ahogy szánjuk. Mert mind univerzálisabb jelentéssel bír, mint akár egyetlen hosszan fejtegetett és részletesen elmagyarázott szavunk. Hiszen bármelyik buborékod olyan színben és fényben tűnik fel a másik előtt, amilyen szögből nézi, és ha akarja, addig változtathatja a nézőpontját, míg fel nem villan rajta az a bizonyos fény, az a bizonyos szivárványos csillogás. Aztán persze addig kombinálunk, míg fel nem merülnek a „Biztosan nem úgy értette…”, „Azt, akarta mondani…”, „Igazából úgy gondolta…” kezdetű mondatok. És a csillivilli buborék bizony mindig eldurran, egyetlen égő, a szemedbe csapódó csepp okozta csípő érzést hagyva maga után, amitől még egy darabig nem is látsz rendesen. Amiből a kimondó, bármennyire is szeretnéd, semmit nem érzékel.

Persze, ott vannak a gesztusok, ott vannak a tettek és végső soron ott a csend, melyben több minden történhet, mint a szóerdő rejtekén. De ezek túlságosan nehezek, ezek súlyosak, ezeknek mindkét félben nyoma marad, mert ezekhez alap kell.

Viszont mi emberek, a súlyoktól azonnal visszarettenünk. Mert ez kötöttség, mert ez visszahúz a földre. Hiszen itt mindenki csak lebegni akar, elfelejtve, hogy valahol az a célunk, hogy nyomot hagyjunk. Ehhez pedig tetszik, vagy sem, súlyok és keretek szükségesek, különben szétfolyik az egész.

Nem beszélve arról, hogy nem is minden kimondható. Persze, van jó pár kifejezésünk mindenre, de hogy mondod el a hiányt, a vágyat, vagy a magányt? Ugyanis mondhatom, hogy bárcsak itt lennél, közel sem fejezi ki azt, amit ébredéskor érzek egy olyan éjszaka után, amikor veled álmodom. 

A pillanat megrepedt, az idő kettészakadt, végérvényesen múlttá és jelenné hasadva, újra. Te az előbbiben ragadtál én pedig az utóbbiban folytattam tovább az utam, ami csak ebben a megtört pillanatban keresztezte a tiéd, majd tovább távolodott az ismeretlenirányába, míg a mögöttem felkavart szétmorzsolt emlékek pora végleg eltakart előlem. Búcsúztunk. De el soha nem engedtelek.

Soha nem az nehéz, hogy eleressz valakit. Nem az fáj, hogy kiemeled a kezed a kezéből. Hanem az, hogy már soha többé nem kulcsolódnak össze.

Ez a gyász lényege és a gyászt nem érdemes fél vállról venni. Vagy szánsz rá megfelelő időt, vagy az élet megtanít, hiszen ne felejtsd, önmagadat temeted. Egy olyan részed, aki talán lehettél volna, de már egészen biztosan nem leszel.

Amikor két fát túl közel ültetnek egymáshoz, elképzelhető, hogy a növekedés során kissé összegabalyodnak, később pedig bármelyiket mozdítod ki, óhatatlanul szakad ki a másikból is. Velünk sincs ez másképp.

A sorsod, az életed, különböző emberekével összefonódva más és más részedet domborítja ki. 

Egyes részek kiemelkednek és kibontakozásba kezdenek, mások pillanatnyilag kiesnek a látószögedből. Amikor valami kisiklik és elszakad, egy-egy fejlődésnek indult rész szakad le belőled. Ha nem éled meg teljesen, mi lehetett volna, milyen lehettél volna, és ezt nem tudod elengedni, ez a csírájában leszakított részed betokozódik.

Hasonló ez ahhoz, mint ami egy lemetszett rózsával történik. Ha vízbe mered tenni, kinyílik és bár életteltelinek tűnő illata árasztja el a szobát, végleg elhervad. Ha azonban megóvod a víztől, kiszárad és örökké megmarad, hirdetve az élettelen élet lehetőségének ígéretét.

Ahhoz, hogy megtudd óvni ezt a lemetszet rózsát, a feledés vizétől, burkot kell képezned körülötte. Persze attól is meg kell óvni, hogy bárki más észrevegye. Újabb burok. De magadtól is meg kell védened. Újabb burok. Ez az eredetileg kis részed pedig az újabb és újabb bevonatok hatására óriásira duzzad, és fekete lyukként kezd viselkedni.Beszippantja az energiád, egyéb gondjaidat rántja magában, amiket újabb réteggel kell megvédened, míg egy teljesen összekuszálódott probléma gombolyaggá nem válik, melyben bármelyik szálat rántod meg, egy pont fog fájni. Aki lehettél volna, de már nem lehetsz.

Állóháború. Vársz. Várok. Nem adod ki magad és így én sem nyílok meg. Nem kérsz és nem kérlek. Nem mondod ki, így én sem merem, de akar…

Nincs kijelentés, csupán tapogatózó halk kérdések rezdülése érezhető. Néha. Néha feléd fordulok, néha mintha lépni szeretnék…mégis, tovább várok és az időnként hozzám eljutó halk neszekből próbálom kitalálni, vajon indulsz-e már, vajon nézel még? Hátrálsz?

Hát lépek egyet és egy pillanatig elhiszem, hogy magad sem vártál másra, hogy talán közelebb engedsz, de nem mozdulsz. Én pedig úgy teszek, mintha mit sem számítana. Visszalépek és hátat fordítok. Meghagyom az időd, a teret, a távolságot, mely közénk feszül,fenntartom a status qou-t.

Szeretnék visszanézni, szeretném tudni itt állsz-e még, vagy végérvényesen elrejt előlem a tejfehér köd. Aztán újra, mintha valami zajt hallanék, érezlek. Ismét odafordítom az arcomat, de semmi. Feszülten figyellek és várom, ami nem történik meg, míg szoborrá dermedve állsz a tegnap és a ma csatájának frontvonalában.

Döntök, leteszem a fegyvert és nem lövöldözöm tovább vak szavakkal. Indulok afelé, aki hagyja, hogy eltaláljam,afelé, aki nem fél megmutatni, hol és mekkora sebet ütöttek rajta lövéseim. De még mielőtt a döntést tettekre válthatnám, közelebb lépsz, én pedig újra hiszek, mert hinni akarok és folytatjuk tovább a semmit.

A semmit, amihez ragaszkodni próbálok, de te a realitást szorítod két kézzel és nélküled hiába.

Tudod mik az igazán valóságosak? A konkrétumok, azok igaziak. És milyen ironikus, hogy épp ezekből nem ajándékozol. Miért fontos definiálni? Azért, mert megmutatni nem tudod, arra,hogy érezzem, így esélyem sincs, szeretném legalább tudni, hogy meddig állunk még egymással szemben, előttünk a soha nem csökkenő távolsággal és kimondatlan szavakkal a hátunk mögött. Még akkor is, ha körülbelül sejtjük mit rejtünk el.

Elbizonytalanítasz.Elbizonytalanít ez megdermesztett valóság, az állandó általánosítás. De játszom tovább, mert jó hinni abban, hogy talán, néha nap, ugyanazt várod.

…jó előre szeretném leszögezni, tudok róla, hogy van kivétel, és tőlük előre is elnézést kérek, de ugye akinek nem inge…

 Egy barátnőmmel, néhány héttel ezelőtt, egy igen igényes kávézóba beszéltünk meg találkozót. Késő délután érkeztünk és a kirakati asztalnál foglaltunk helyet. Nem volt szükség hosszas megbeszélésre, igen hamar eldöntöttük, sörözni fogunk. A rendelésünk felvételét és kiszolgálásunkat egyaránt a pincérnő különös tekintete kísérte. Mi pedig beszélgetni kezdtünk, hiszen a téma adott, és néhány korty után el is hangzik a feminista szó…elgondolkozom. Feminista?

 Inkább csak szomorú. Mert nagy szavakat hangoztatunk, anélkül, hogy tudnánk, mit is jelentenek. Én úgy emlékszem, eredetileg az egyenlőség volt a cél, de valahogy ma úgy tűnik, inkább akar mindenki egyforma lenni.

 Képzelj csak magad elé két kidolgozatlan, egyszerű, kontrasztos emberalakot. Épp olyat, mint, amilyenek a férfi és női mosdókat fémjelzik. A feladat az lett volna, hogy ezek a kontrasztos emberalakok közelítsenek egymás felé, az által, hogy határaikat azonos irányba kezdik el tágítani. És mégis, a célt és az irányt teljesen félreértve, a nők, mint az eszeveszett kezdték el radírozni a határokat, mielőtt az újak pontos helyét meghatározták volna és őrült módjára estek neki a hologram kisszoknyájának, hogy azt átfestve eltűntessék. De ez csak úgy volt megoldható, hogy a szoknyából két félelmetesen vastag láb lett…nem volt visszaút, stabil lábakon terjeszkedtek saját gátak és keret nélkül, amíg, hamarosan újabb határt sértettek. Belefolytak a férfiba. A férfi pedig, válaszul, más választása nem lévén, kényszeredetten és tétován szintén fellazította határait.

 Azt kell, hogy mondjam, a végeredmény két teljesen hasonló, kivehetetlen alakú és formájú paca lett, egymásba folyva, melyek fölött egy fekete, kerek folt emlékeztet kérlelhetetlenül, hogy ott valamikor egy fej foglalt helyet…

Én pedig nem is igazán tudom, kire haragszom jobban. Abban viszont biztos vagyok, hogy amikor a nagy emancipáció útjára léptünk, magyarázat nélkül hagytuk magára a férfit, akinek azóta lövése sincs, mit kezdjen a kialakult új helyzettel. Mit kezdjen a nővel, aki nem egyenjogúvá, hanem vele egyformává vált, mit kezdjen a nővel, aki gátjai mögül kilépve, kéretlenül már az ő határaiba is bele-bele folyik? Mi maradt neki, amiben férfiként férfi tud maradni?

 És a férfi reagál a változásra. A férfi megpróbál férfi és mint ilyen, erős maradni, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Előbbi módszere a testépítés, utóbbié pedig a teljes érzelmi infantilitás. Mert erős férfi az, aki nem érez, nem érzékeny, vagy ha véletlenül még is, akkor arról soha nem beszél, és azt főleg nem mutatja ki. És létrejön az érzelmileg ugyan csökevényes, de magát erősnek gondoló Ádám, aki összeszarja magát, ahogy Évával találkozik, mégis azt gondolja, bátorságáról tesz tanúbizonyságot, azzal, hogy érzelmileg még inkább visszafejlődik és beéri Éva bizonyos részeivel…

 De hát ugye ki is bírna el egy teljes nővel? Csak az, aki teljes férfi tud lenni. Az pedig sosem lesz teljes, aki magából bizonyos részeket kirekeszt.

 Mi pedig nap, mint nap panaszoljuk egymásnak, hogy nincs egy normális férfi kerek-e világon és közben senkinek fel nem tűnik, hogy a nemek és a nemi szerep nem formálódnak csak úgy összefüggések nélkül. Mert ha Éva lerángatja a kalapot és a nadrágot Ádámról, elfelejtve, hogy tisztelnie és csodálnia kellene, Ádám nem fog tétlenül állni lemeztelenítetten, a fagyot várva. Két opciója marad – vagy megtanul szoknyát hordani, vagy páncélt ölt. De attól, hogy valaki tetőtől talpig robosztus vasba rejtőzik, még pici és gyenge marad belül. Aki pedig gyenge, nem képes tonnás páncélja hordozására, hiszen a viseléssel rá nehezedő súlyt is alig bírja. Így minduntalan csak egy helyben áll, ahhoz pedig ugyebár nem nagy bátorság kell.

 Szóval tudod mit? Nagyon meguntam. A nő férfias, a férfi nőies és közben mindkettő a másik szélsőségein élcelődik…

Meg akartuk mutatni a világnak, de ez rég nem feminizmus…ez uniformizmus.

A szerelem, mint fogalom sokféle formában létezik. Nevezhetjük érzésnek, hormonnak, lehet eszme, álom, vagy valóságos létező, mint biológiai fogalom, lehet felszabaduló dopamin, jelenthet puszta vágyat, jelentheti a buta féloldalas mosolyt az arcodon. Egy biztos, bár mindenki másképp vélekedik róla, mégis egyfajta létező valóság, az irracionális jellege ellenére.

Ha engem kérdezel, nem csupán egyénenként változik a jelentése, de egy személyen belül is mást-mást jelenthet, különböző formáiban jelenhet meg.

Szerintem négy különböző féle szerelem tapasztalható meg az élet során. Lehet beteljesült, befejezett, befejezetlen és soha el nem kezdett. Az emberek nagy része, bár nem tudnám biztosan megmondani, a szerencsésebb vagy szerencsétlenebbik hányada, élete folyamán mind a négy típusát megtapasztalja. Az első kettő esetében a helyzet egyszerű és meghatározható, akár egy fogalom, a magyar órán. Semmi másról nem szól, mint arról, hogy valami, itt maga az érzés, létezik vagy sem. A helyzet teljesen tiszta mindkét fél részéről, valami vagy van, vagy nincs. És nincs de, nincs és, nincs habár, nincs ennek ellenére, csak két ember van, akik összhangban vannak. Ez nem jelent mást, mint egyfajta tükröt. Úgy szimmetrikusak, mintha egymást egy tükrön keresztül látnák. Ha az egyik jobbra mozdul, a másik bár balra, hiszen szemben állnak, a tükör lévén mégis azonossá válik az irány, így nem okoz gondot egymás megértése, mivel a cél nem különbözik.

Utóbbi kettő azonban sokkal nehezebb dió. Valójában egy befejezetlen szerelem, csupán félig létezik, és egy soha el nem kezdett, csupán félig nem valóságos. Ez esetben, nem beszélhetünk tükörről a felek között, hiszen maga a két fél sem létezik, csupán egy és egy hologram, a képzelt, vagy félig valós másikról. Egy délibáb, ami mint egy marionett báb, mozdul el arra, amerre fonalait rántod, hisz te teremtetted. Általad irányított torz tényező, ami, bár lehet gyönyörű, mindig csak hitvány másolata marad az eredetinek. Nem más ő, mint valaki, akit az elméd vetít ki, akit az érzéseid öltöztetnek, akit a lelked legfényesebb díszei ékesítenek.

Az egyetlen lehetőség nadrágját viseli, a soha vissza nem térés cipője öleli a lábát, a fején pedig a tökéletesség koronája jelzi a teremtmény hatalmát az alkotó fölött. A mű készen áll.

A kifogástalan öncsalás, a valóságos álom, az irreális győzelme, a logikus fölött.

A fény, a befejezetlen teljesség, ami valahogy mégis csak túlmutat önmagán, az illúzió. Azonban ebben a gyászos, gyakran szürke világban épp az illúzió a legnagyobb luxus, amit csak ember, megengedhet magának. Az álomnak ára van és az ár, gyakran, csak hitelből törleszthető.

Képzeld csak el! Egy arcot nézel. Az arc, bár messze van, koncentrálsz, hisz tisztán kívánsz látni. Rá kell jönnöd, nem csak távol van, de egy üvegfalon keresztül is kell szemlélned. Az üveg sötétített, helyenként megcsillan, és úgy tűnhet, ez az arc, a legtökéletesebb, amit valaha láttál. De vajon mi történne, ha ez az arc, közeledni kezdene hozzád? Az üvegfal megrepedne, a kép kitisztulna, és talán a valós látvány el is riasztana. A miszlikké tört üvegszilánkok közt állva, talán észrevennéd, hogy a korábban messze került arc kontúrját, közelről épp szeplők és bőrhibák kontrasztja tette élessé.

Az amiről, most írok, semmi másról nem szól, mint arról a bizonyos két betűs szóról, ami köré életeket lehet berendezni! HA. Sajnos ez esetben ez közel sem csupán a feltételes mód jele, hanem az illúzió lábnyoma, álmaink tengerpartján, amit a valóság vize gyakran elmos, de amíg nem jön a dagály, vagy amíg az illúzió, egyre határozottabban újra és újra beléd tapossa mindig növekvő lábnyomát, addig nem tudod kiverni a fejedből a „mi lett volna ha…”, „mi lehetett volna, ha…” kezdetű mondatokat. Pedig a mondat befejezése sosem a másikról szól, csak rólad, a te vágyaidról, mellyel a saját kis illúzió-bábod tovább nő, részletgazdagabbá válik, kiteljesedik benned, míg zsinórjai el nem szakadnak, és beléd nem gabalyodnak, amíg bele nem ragadsz a feltételes módba. Ekkor már az illúzió rángat téged és nem leszel elég erős, hogy kikeveredj, hiszen mindig csak őt tápláltad magad helyett.

Emlékszel, mikor azt mondtad, Téged bánt, hogy egyetlen bejegyzés sem szól hozzád? Talán nem értünk meg erre korábban, nem tudom és nem is szeretném megtippelni miért nem írtam Rólad, rólunk előbb.

Tisztában vagyok vele, hogy megnehezítjük egymás életét, ahogy azzal is, hogy ha Te nem lennél, én nem csak hogy nem ez az ember lennék, de talán már egyáltalán nem is léteznék. Kristálytisztán cseng a fülembe, amikor elmondtam Neked, úgy érzem nincs lelkiismeretem, és Te nemes egyszerűséggel ennyit válaszoltál: „De, Klau, van. Csak mostanában hozzám beszél.” Ebben van minden, amit jelentesz nekem. Nem csak a lelkiismeretem, de minden, ami nem jut el hozzám, amire süketté válok, vagy amit nem látok meg, Rajtad keresztül ér el. Valahogy tényleg olyan, mint valami aranyérem két oldala. Mindig Te vagy a másik oldal, legyen szó bármilyen szélsőségemről. Csoda, hogy irigyellek? Hisz, ha az egyik oldalt nézed, a másik árnyékban marad, eltörpül, olyan, mintha senkit nem érdekelne, pedig igenis, összetartoznak, bár azon kívül, hogy az anyag ugyanaz összehasonlíthatatlanok. Mert más a csiszoló…

Csoda, hogy azt gondolom, sokszor könnyebb neked? Hisz, én mindig csak a saját oldalamról láthatom a tiéd, igazán szemből sosem. Ha te könnyűvé válsz, én elnehezedem, ha te tiszta vagy én szennyes leszek, és amikor káosszá válok, te hirtelen rend leszel. Mert a rendszer mindig egyensúlyra törekszik. Mint az inga, ami ha csak egyszer is a szélsőség irányába mozdul, egész biztosan ugyanannyira kileng a másik pólus felé is, mert a törvényszerűségeket senki nem hazudtolhatja meg!

Tudom, hogy legtöbbször leszakadnál erről az éremről, tudom, hogy keresed a saját utad, ami ellenkezője kell, hogy legyen az enyémnek, azért, hogy megmutathasd a te oldalad, ami csak általad lett fényesre csiszolt és egyedi mintázatú az évek során. De összekapcsolódtunk és így, ha ellentétes irányba indulsz is, hozzám képest leszel más. Nem tudom lemosni, mindig előtted járok majd, de boldogan engednélek magam elé, ha tudnám, hogy úgy tisztábban látsz. Sok a lábnyom előtted, ne haragudj, sokszor csak tébláboltam és nem haladtam, előtted meg mindent összetapicskoltam, de hidd el a bozót töviseit is igyekeztem összeszedni.

Viszont úgy érzem sokszor épp te vagy az, aki nem hiszi, hogy az én árnyékom nélkül is értelmezhetővé válhat.

Mindenki arra vágyik, amije nincsen. A probléma ugyanaz, csak a köntös változott, az évek alatt, amit magára öltött. Neked több elismerésre lenne szükséged, nekem pedig több szeretetre. Nekem előbbiből van több, neked utóbbiból, szóval azt gondolom, ezt is, mint annyi mindent, leginkább egymásnak tudjuk pótolni.

Gyűlölöm, ha egy probléma megköti a kezem és tehetetlenné válok az események viharában, különösen, ha a természet erői téged tesznek próbára, még ha tudom is, hogy képes vagy kioldani az életed gubancait. Csak annyit kérek, hogy attól, hogy hátra tett kezekkel nézem, ahogy esnek a villámok és dörög az eső, ne hidd, hogy nem épp egy villámhárítót tartok magam mögött.

A nap 24 órájában, a hét minden napján viselkedünk. Az ember, egy állandóan cselekvő, folyton mozgásban lévő lény, aki mindig reagál, mindig működik. Nem kikerülhető. Ha úgy döntök, nem reagálok rád, máris reagáltam, és épp a nem cselekvésem lesz az, ami a cselekvésemről üzen neked. És azzal sem rántom le a leplet, semmi újról, ha azt mondom, ez is része az ember, társas lény voltának. De vajon csak a nyilvánvaló az, ami társas lénnyé tesz minket? Csak az, hogy szükségünk van egymásra? Határozott nem a válaszom. Hiszen bármelyik állatnak is szüksége van egy másikra. Ha másért nem is, de a fajfenntartás szempontjából, mindenképp.

Mi azért ezt jócskán megfejeljük. Részemről attól válunk igazán társas lénnyé, hogy a másik függvényében értelmezzük magunkat. De tovább megyek, szerintem nem léteznek tetteink, a másikkal való összefüggések nélkül. (Az abszolút értelemben vett másikról beszélek, tehát bármelyik emberről, aki nem én vagyok.)

Soha semmit nem teszünk, soha sehogy nem viselkedünk, csak úgy önmagáért valóan. Valahol mindent áthat mások valós, vagy képzelt jelenléte. A másokra irányuló hatni vágyás, legyen az pozitív, vagy negatív töltetű érzelmi hatás, de hatás legyen, s így egyszersmind ne semleges. Persze az ember saját érdeke is, hogy jól érezze magát a bőrében és egészséges legyen, de minden saját érdekünk is túlmutat rajtunk valami távolabbi cél felé, amibe valamilyen úton, módon, mindig belekavarodik valamiféle másik. Hogy ne okozzak csalódást a szüleimnek, hogy méltó társ legyek, barát, vagy épp feleség, jó anyja a gyerekemnek, kitartó a munkában, megfelelni a főnökömnek, vagy épp egyszer példaképpé válni (valaki(!) számára).

 Mintha az életünk valóban egyfajta folyamatos felkészülés lenne egymásra és egymás által. Bizonyára mindenki ismeri az elméletet, mi szerint egy pillangó egyetlen szárnycsapása, a Föld másik oldalán egy tornádót idézhet elő. Ez nem más, mint a pillangóeffektus, a káoszelmélet meghatározó része.

Én sem beszélek másról, hiszen kivel nem történt még olyan, hogy akár egy idegen egyetlen jól irányzott mondata, hullámokat kavart volna az állóvízében? Aztán megesik, hogy észrevétlenül hurrikán válik egy fuvallatból, a stabilnak hitt valóság összeomlik, s kényszeredetten új rend alakul, épp a káosz által.

Nem nagyszerű innen nézni a napjainkat? A kimondott szavainkat? Számomra ez a rendezett összevisszaság maga a csoda. Az a csoda, amivel nem megteremthetővé, de élő valósággá válik az ideális világ(om).

De ez nem csupa rózsaszín maszlag, ez nem pusztán a „semmi nem ok nélkül való” közhely fordítása. Számomra ez hatalom és így felelősség, ami arra int, hogy ne akarjak cél nélkül minden jöttmentből hatást kiváltani… Persze ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy csak tőlünk és a felelősségérzetünktől függ, mikor válunk viharrá, és mikor viharvertté. Csak egyfajta emlékeztető, hogy ne felejtsd el, aki mindig tornádósat akar játszani, az szeresse a romokat takarítani, különben előbb-utóbb maguk alá temetik.

Szóval igen, lökdössük egymást össze-vissza, akár a billiárdgolyók az asztalon, és néha, aki meglökött, veled együtt esik a lyukba, néha várni kell rá, mert még az asztalon van dolga és megesik, hogy rövid érintkezés után, ellentétessé válik a mozgás iránya, de ez mit sem számít, amíg az a bizonyos lökés, jó irányba mozdít.

Várni. Mi jut eszedbe először erről a szóról? Melyik kérdés merül fel benned? Kire vagy inkább meddig? Talán mióta? Megvárni, kivárni, visszavárni vagy talán elvárni?

Igazából persze mindig várunk. Vagy a bizakodástól átszőtt jövőre, a céljaink teljesülésére, vagy egymásra. Amikor várunk, soha nem pusztán várunk. Próbálunk közbe tenni valamit, próbáljuk kontrollálni az időt, melynek az irányítását, már rég elvesztettük, hiszen tagadhatjuk, kitölthetjük, próbálhatjuk elbújtatni, pótcselekvések mögé, de végeredményben úgyis csak vártunk.

Gyakran tényleg olyan az egész, mint valami nevetséges futóverseny. Ráadásul még csak nem is tájfutás, nem váltó, egyszerűen csak körbe-körbe. Úgy rohanunk, mintha ezzel felgyorsíthatnánk magát az időt, mely megzabolázatlan és várakozással teli. Mely elszalad előlünk, kicsúszik a kezünkből, mely belénk-belénk kap, mely görcsbe rántja a gyomrod. És amíg futunk, pont a legfontosabb kerüli el a figyelmünket. Az, hogy az a bizonyos másik is fut. A távolság pedig soha nem csökken, leginkább állandósul. Ha valaki előttünk szalad, azt talán könnyebb bevárni, mint utolérni. Talány könnyebb megfordulni és elé lépni, hiszen ki mondta azt, hogy csak egy irányban lehet nyerni?

Néha meg kell állni, néha vissza kell nézni, néha észre kell venni, hogy körbe futkosunk és meglátni, attól, hogy mozgásban vagyunk még nem biztos, hogy haladunk is. Figyelni a kereteinket, amelyekből nem tudunk kilépni, tetten érni saját magunkat az ismétlések határán. Mert ez már valóság szagú.

 Gyűlölünk várni. Legalábbis így hisszük. Hiszen, mindenkiben ott van az a bizonyos kisgyerek, aki felmerülő igényei kielégülését azonnal és csodálatos módon akarja. De mi történne, ha nem lenne többé mire várni?

Igen, talán azt akarom mondani, hogy maga a várakozás motivál és nem feltétlenül a kielégülés ígérete, vagy a cél. Az merült fel bennem, hogy amikor elérünk valamit, talán azért nem tudjuk igazán élvezni a sikert, úgy ahogy gondoltuk, hogy fogjuk, mert azonnal jön valami újabb, amit várni lehet. Azt hiszem, talán épp az örök várakozás megszűnésétől való félelem az, ami annyira feketévé és nyomasztóvá teszi a felnövekedést, vagy épp az öregedés gondolatát.