Néhány napja sétáltam egy parkban. A nem messze lévő játszótér hintájával épp egy nagyon édes kissrác játszott. Oda-oda szaladt a hintához, nagyokat lökve rajta, majd visszaszaladt az anyukájához, leült mellé a padra és onnan figyelte azt. Mintha csak arra várt volna, hogy egyszer csak sikerül olyan erőt kifejtenie, amitől a hinta majd nem lassul és nem áll le többé. Végül akkorát lökött rajta, hogy az teljesen kimozdult a pályájáról és aztán csúnyám megütötte őt. A kapcsolatok jutottak eszembe a történtek láttán.
Örökmozgó nem létezik, ezt régóta tudjuk. Tehát ha valamibe kívülről nem fektetünk energiát, az szépen lassan megszűnik mozogni, leáll. Egy-egy kapcsolat elején olybá tűnik, hogy a hintánk szinte magától mozog, hogy csak beindítani volt nehéz és gyönyörködhetünk a lengésében a végtelenségig. A baj ott kezdődik, amikor bár ismerjük az örökmozgó hamis történetét, azt gondoljuk, hogy a mi esetünkben majd másképp lesz, majd minden gördülékenyen mozog tovább és megpihenhetünk. Ha elhitetjük ezt magunkkal, nem fogjuk észrevenni, hogy a hinta lassulni kezd és addig várunk, míg vagy nagyon nehezen, vagy már egyáltalán nem hozható újra szép egyenletes mozgásba.
Mint annyi mindenben, itt is minden az arányokról szól. Vagy lököd egyenletes, nem spórolsz az idővel és az energiával, még ha néha úgy is érzed, hogy megfeszülsz közben, vagy lemondasz a hintázás élményéről, mert te is lassulni kezdesz, nem kapsz vissza olyat, amit magad sem adsz.
Olyat is gyakran lehet látni, hogy valaki nem tiszteli a hintázás szabályait és túl sokat akar egyszerre, amire még nem készült fel a benne ülő, ami még megterheli a láncokat, amihez még nem elég az olajozás. Ezek az emberek óriási, indokolatlan energia és erőbefektetéssel mozdítják ki a hintát már az induláskor egyensúlyából, aminek hatására az kitér és visszacsap. Az utas pedig vagy átfordul, vagy „kirepül” és észrevétlenül tűnik el.
A valóságban ez a dráma. Azok az emberek űzik ezt a típusú játszmát, akik állandóan attól félnek, hogy nincs idejük, hogy egyszer elfogy az energia, hogy egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül leáll a hinta és lövésük sincs, mit kezdenek akkor magukkal. Ezek az emberek a hintázásba szerelmesek. A kilengésbe, a szélsőségekbe, a fenn és lenn őrült gyomorforgató érzésébe és csak azért löknek, hogy őket is lökjék. Fejetlenül rohannak a hintának, eszükben sincs tiszteletben-, vagy megtartani a kezdet lassú ringásának szépségét, sokat akarnak és azonnal. De mivel roppant hamar kimerül a természetes befektethető energia, hiszen nincs, amiből táplálkozhatna, maradnak a drámák, melyek általában gyakran követik egymást, mert a hirtelen jött erős lökések gyorsan le is lassulnak.
A dráma kirobbantója bármi lehet a lényeg nem ez, hanem a felfokozott, túlfeszített érzelmi húrok és az azon való lehetőleg minél gyorsabb táncolás. Pontosan olyan, mint maga a hinta mozgása, fel-le-fel-le. Kiszámíthatatlannak tűnik, de valójában teljesen logikus sorrendet követ. Szélsőséget a szélsőségre, feketére a fehéret, szívre az eszet, elsöprő szeretetre elsöprő gyűlöletet. Rém sokáig el lehet drámázni egy kapcsolatot, s bár fárasztó, sokkal kevésbé megterhelő, mint folyamatosan apró, a másik igényeit is figyelembe vevő lökésekkel mozgatni a hintát, tudva, hogy ha fáradsz, téged is mozgatnak majd. Annak, aki mindenekfelett csak kilengeni akar, úgy is mindegy ki emeli magasba, hogy végül mélybe zuhanhasson.
