A szerelem, mint fogalom sokféle formában létezik. Nevezhetjük érzésnek, hormonnak, lehet eszme, álom, vagy valóságos létező, mint biológiai fogalom, lehet felszabaduló dopamin, jelenthet puszta vágyat, jelentheti a buta féloldalas mosolyt az arcodon. Egy biztos, bár mindenki másképp vélekedik róla, mégis egyfajta létező valóság, az irracionális jellege ellenére.
Ha engem kérdezel, nem csupán egyénenként változik a jelentése, de egy személyen belül is mást-mást jelenthet, különböző formáiban jelenhet meg.
Szerintem négy különböző féle szerelem tapasztalható meg az élet során. Lehet beteljesült, befejezett, befejezetlen és soha el nem kezdett. Az emberek nagy része, bár nem tudnám biztosan megmondani, a szerencsésebb vagy szerencsétlenebbik hányada, élete folyamán mind a négy típusát megtapasztalja. Az első kettő esetében a helyzet egyszerű és meghatározható, akár egy fogalom, a magyar órán. Semmi másról nem szól, mint arról, hogy valami, itt maga az érzés, létezik vagy sem. A helyzet teljesen tiszta mindkét fél részéről, valami vagy van, vagy nincs. És nincs de, nincs és, nincs habár, nincs ennek ellenére, csak két ember van, akik összhangban vannak. Ez nem jelent mást, mint egyfajta tükröt. Úgy szimmetrikusak, mintha egymást egy tükrön keresztül látnák. Ha az egyik jobbra mozdul, a másik bár balra, hiszen szemben állnak, a tükör lévén mégis azonossá válik az irány, így nem okoz gondot egymás megértése, mivel a cél nem különbözik.
Utóbbi kettő azonban sokkal nehezebb dió. Valójában egy befejezetlen szerelem, csupán félig létezik, és egy soha el nem kezdett, csupán félig nem valóságos. Ez esetben, nem beszélhetünk tükörről a felek között, hiszen maga a két fél sem létezik, csupán egy és egy hologram, a képzelt, vagy félig valós másikról. Egy délibáb, ami mint egy marionett báb, mozdul el arra, amerre fonalait rántod, hisz te teremtetted. Általad irányított torz tényező, ami, bár lehet gyönyörű, mindig csak hitvány másolata marad az eredetinek. Nem más ő, mint valaki, akit az elméd vetít ki, akit az érzéseid öltöztetnek, akit a lelked legfényesebb díszei ékesítenek.
Az egyetlen lehetőség nadrágját viseli, a soha vissza nem térés cipője öleli a lábát, a fején pedig a tökéletesség koronája jelzi a teremtmény hatalmát az alkotó fölött. A mű készen áll.
A kifogástalan öncsalás, a valóságos álom, az irreális győzelme, a logikus fölött.
A fény, a befejezetlen teljesség, ami valahogy mégis csak túlmutat önmagán, az illúzió. Azonban ebben a gyászos, gyakran szürke világban épp az illúzió a legnagyobb luxus, amit csak ember, megengedhet magának. Az álomnak ára van és az ár, gyakran, csak hitelből törleszthető.
Képzeld csak el! Egy arcot nézel. Az arc, bár messze van, koncentrálsz, hisz tisztán kívánsz látni. Rá kell jönnöd, nem csak távol van, de egy üvegfalon keresztül is kell szemlélned. Az üveg sötétített, helyenként megcsillan, és úgy tűnhet, ez az arc, a legtökéletesebb, amit valaha láttál. De vajon mi történne, ha ez az arc, közeledni kezdene hozzád? Az üvegfal megrepedne, a kép kitisztulna, és talán a valós látvány el is riasztana. A miszlikké tört üvegszilánkok közt állva, talán észrevennéd, hogy a korábban messze került arc kontúrját, közelről épp szeplők és bőrhibák kontrasztja tette élessé.
Az amiről, most írok, semmi másról nem szól, mint arról a bizonyos két betűs szóról, ami köré életeket lehet berendezni! HA. Sajnos ez esetben ez közel sem csupán a feltételes mód jele, hanem az illúzió lábnyoma, álmaink tengerpartján, amit a valóság vize gyakran elmos, de amíg nem jön a dagály, vagy amíg az illúzió, egyre határozottabban újra és újra beléd tapossa mindig növekvő lábnyomát, addig nem tudod kiverni a fejedből a „mi lett volna ha…”, „mi lehetett volna, ha…” kezdetű mondatokat. Pedig a mondat befejezése sosem a másikról szól, csak rólad, a te vágyaidról, mellyel a saját kis illúzió-bábod tovább nő, részletgazdagabbá válik, kiteljesedik benned, míg zsinórjai el nem szakadnak, és beléd nem gabalyodnak, amíg bele nem ragadsz a feltételes módba. Ekkor már az illúzió rángat téged és nem leszel elég erős, hogy kikeveredj, hiszen mindig csak őt tápláltad magad helyett.
