Key Site

Egésznek lenni. Veled. Teljes embernek lenni, de csak együtt, csak belőled…Általad lenni, vagy érted,…

ijesztő szavak ezek. Legalábbis szerintem. Valóban két fél ember alkotna egy egészet egy kapcsolatban? Na és ha én nem vágyom fél megoldásra? Mi van, ha én nem valaki által szeretnék kiteljesedni, hanem valakivel együtt?

Aki csak a másik felét keresi, azt hiszem meg is érdemli, hogy ne találjon többet. Egész biztos, hogy mindenki a teljesség felé törekszik, de miért tartjuk olyan elképzelhetetlennek, egész voltunkat, pusztán saját magunk által? És miért olyan biztos, hogy két fél ember szükségképpen alkot majd egy egészet?

Valós elképzelés egyáltalán az, hogy két bögrefél összeillesztése után, anélkül ihatok a nagy műből tejet, hogy egy csepp is kifolyna?

Én magam is valami több, teljesebb felé tartok azzal, ahogy reálisan nézve magam, élni próbálok, nem pedig az által, hogy kutassak egy törött fél után, aki hajlandó, vagy képes kiegészíteni. Hasonló a hasonlót vonzza, tartja a mondás, így nem vagyok hajlandó feladni az egész emberig. Mert így te és én bármikor képesek leszünk megalkotni a mi-t, és szükség esetén tudunk majd te és én lenni újra, teljesen, részekké törés nélkül.

Persze, ha szakadni kell, mindig marad belőlem benned és bennem belőled, de nem törött fél leszek, hanem egész, új részekkel.

Nehéz újra elindulni az úton egyedül, de hiszek magamban és úgy döntöttem nem magamtól fogom sajnálni a saját időmet, hiszen sokkal tartozom, és aki tartozik, az előbb utóbb fizet.  Az idő persze eleve egy furcsa fogalom. Számomra maga a változó állandó, az általános és mindenki számára ugyanolyan, egységekre bontható, mérhető valóság, és a minden realitást nélkülöző személyes változó. Nehéz az idővel játszani, mert ha tőle kölcsönzöl, túl magas a kamat, viszont, ha haragosod folyton utadat állja. Ha túlterheled az időt, kicsúszik a kezeid közül, ha teljesen szabadon engeded, elvárások nélkül, vánszorogni kezd és kínzóvá válik kitöltetlen üressége. Nincs kevés, vagy sok idő, az idő, csak úgy, mint a változás, egyszerűen van.

Az én időm egy léggömb. Nagysága csakis tőlem függ, attól, hogy minőségi tartalommal tudom-e megtölteni. Ez munka, ez kívülről jön, ez az én saját felelősségem, ez az én saját időm. Hisz mi a különbség tulajdonképpen egy túlfeszített és egy leeresztett lufi között? A szín, az anyag, a forma, minden lehet ugyanaz. A különbség itt is csak a fáradtság, az erőfeszítés, voltaképpen a levegőm, amit belefújok.

Kétségkívül az idő az, ami az egyik legnagyobb nyomást gyakorolja az életünkre. Hiszen hogy is ne volna nyomasztó, mikor mindenféle súlyos, szükségtelen és túlontúl nagy terhekkel próbáljuk telenyomni azt a lufit, amiről az elejétől fogva tudjuk, hogy tonnás súlyok szállítására alkalmatlan.

Értsd meg, bármennyire is szeretnéd beletölteni a zongorát, mely egykor olyan szépen szólt, az időd repedni és foszlani kezd majd, te pedig beleragadsz a pillanatba mely kérlelhetetlenül múlik el fölötted és a kidurrant léggömb zsinórjával kezedben csak saját magadat hibáztathatod. Bár maga a hangszer marad, bármikor felfújhatod az időd a dallammal, megtöltheted emlékeiddel. Persze ehhez érzék kell, amit épp az idő folyamán sajátítunk el. Minél többször ragadunk bele a pillanatba, annál inkább érezzük majd, hogy melyik léggömb meddig terhelhető.

Annyiszor fogjuk rá az időre a saját hibáinkat. „Túl sok időt pazaroltam rád.”, „Túl kevés idő jutott nekünk.” Pedig a léggömb a saját kezünkben van, és csak rajtunk múlik át tudjuk-e alakítani úgy a tartalmat, hogy benne legyen minden és mégse váljon nehézkessé, vagy fesletté.

Tartani, elengedni. Egyre többször jut eszembe ez a két szó. Mi tartozik hozzám? Mi az, amit el kell, engedjek? És van-e bármi, ami biztosan segít megkülönböztetni e kettőt? Mennyi időt vettem kölcsön arra, hogy egész emberré váljak, amíg félig felfújt léggömböket eresztettem szélnek? 

„Járt utat a járatlanért el ne hagyj!” – tartja a régi jó közmondás, mely minden nyelvben megtalálható valamilyen formában. Az emberiség legnagyobb szerencséjére azért nem mindenki követi ezt a jó tanácsot.

Hisz különben még mindig számról csorgó vérrel tépnék egy cafatot a nyers húsból és nem indulnék hosszabb útra attól tartva, hogy a föld esetleges végéhez érve le találok zuhanni. Mindenesetre biztosan nem itthon ülve írnék az életről.

Számomra ez a mondás minden, ami a változás ellen hat, minden, ami az emberiség lényege ellen való. Generációról generációra adjuk át, a változással szembeni ellenállást. Az pedig, amit ennyi ember tilt, félelmet kelt. Márpedig mi emberek, nem szeretünk félni. Pedig, attól, hogy valami más, még nem kellene automatikusan az ördögtől való kategóriába helyeznünk.

A kitaposott ösvényt és a járatlan utat egyetlen dolog különbözteti meg egymástól és ez nem az, hogy az egyik helyes, a másik pedig helytelen.

Pusztán csak az erőfeszítés. Az egyik nem jobb, mint a másik. Egyszerűen csak könnyebb. Pedig az út közben tett erőfeszítéseink azok, amik megédesítik az utazást. Amennyiben a cél a boldogság egyáltalán nem is kell, hogy mindannyian egy úton haladjunk, már csak azért sem, mert mindenkit más tesz boldoggá. Mi magunk, pedig azáltal mutatkozunk meg, hogy erőfeszítéseinket mennyire kísérik sikerek, vagy kudarcok. Így ha folyton a kitaposott úton haladunk, valójában semmit nem tudunk meg magunkról. Az út, csak arról az emberről mesél, aki először végigjárta azt.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem haladhatunk időnként ugyanazon az úton egy irányba, együtt küzdve az akadályok, de sokszor inkább egymás, vagy saját magunk ellen. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy megesik, hogy bár a cél nem változik, új útra kell lépnünk. Ez önmagában még se nem jó, se nem rossz. Még könnyebb is lehet, amennyiben olyan energiát emésztett fel az egymás elleni harcunk, a versengés, amit a közös utunk építésére is fordíthattunk volna. Lehet nehezebb, ha folyvást hátra tekingetünk, és magunk ellen kezdünk harcolni, miközben az utat teljesen elnyeli a bozót és többé már nem látszik a cél. De ezt már mi töltjük meg jelentéssel az által, hogy a változásra koncentrálunk, vagy pusztán önmagunkra. Arra, hogy mi lehetett volna ha.

Persze mindannyian félünk az ismeretlentől, mert bizonytalan. Mert nem tudjuk mi les ránk, a következő bozótból, ahogyan azt sem, hogy egyre sűrűsödnek az indák, vagy pusztán csak gyorsabban haladunk és fogy az erőnk. Nem mintha nagyon lenne választási lehetőség. Az utadon így is, úgy is egyedül maradsz néha, a harcodat így is, úgy is meg kell vívnod néha, ha úgy döntesz, hogy megállsz, akkor is. Ilyenkor is harcolsz, pusztán annyi változik, hogy nem haladsz. De harcolsz. Harcolsz a változás ellen.

A változás csak van. Önmagában semmi, amíg a saját érzéseinket nem kapcsoljuk hozzá. Egy fa is, önmagában csak van. De azt ne feledd, hogy nem számít tüskések-e az ágai, vagy virágosak, árnyékot mindkettő adhat, ha jó irányból közelítesz felé.

„Mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.”

Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság?”

Talán furcsa, sokat gondolkodtam arról, hogy merjek-e bibliai idézettel indítani. De úgy érzem nincs, ami ide valóbb lenne. Az igazság évezredek óta a legnagyobb érték, amit ember birtokolhat, noha senki nem tudja igazán mi is ez valójában. Létezik-e egyáltalán, vagy csak urbán legendaként lebeg közöttünk, mint egy szellem, akiről bár mindenki hallott, valójában senki nem látott? És ha megfogható, akkor miért válik azonnal porrá, bárkinek a kezébe kerül? Vajon létezik abszolút értelemben vett igazság, vagy, mint minden más, ez is annak a szemüvegnek vagy állarcnak kérdése, amit reggel épp kedvünk van magunkra ölteni?

Nem tudom létezik-e, van-e alakja, vagy relatív-e, de az ízét nagyon jól ismerem. Az íze édes és keserű egyszerre, és valami olyan függéseget okoz, ami után aztán mindig többre és többre vágysz.

Korábban mindig azt gondoltam és előszeretettel hangoztattam is, hogy én egy nagyon erős személyiség vagyok és annak a férfinak, aki egyszer mellém kerül, nagyon férfinak kell majd lennie. Hogy tudjon nemet mondani, hogy tudjon leállítani, hogy el merjem engedni a kontrollt bármi fölött, ha csak egy kicsit is. Úgy gondoltam kénytelen lesz igencsak a sarkára állni, mert legyűröm. Viszont ha legyűrtem, már eleget láttam… Kerestem az erősebb személyiséget, az okosabbat, az idősebbet, de a döntetlennél tovább még nem jutottam…

Pedig én igazán szeretném, hogy felém emelkedjenek egyszer, szeretném érezni, hogy egyszer valaki főhajtásra kényszerít és szeretnék egyszer képessé válni felemelt kezekkel lépni egyet feléd.

De valahogy, amikor az igazságom a tét, eluralkodik rajtam valami borzasztó erő. Számomra az igazság, egy olyan presztízskérdés, amiben csak nyerni vagy veszíteni lehet, amiben nincs középút és, amit ha elvesztek, letörik egy darab belőlem, bár ha megnyerem, nem ragad új rész hozzám. Tehát bár semmit nem ad, úgy érzem, mindent elveszíthetek. És legfőképp magamat.

Mintha bárkit is az igazsága határozna meg! Felháborító. De az én igazságom én vagyok. És ami én vagyok, ott te nem sok minden lehetsz.

Érzelmileg. Érzelmileg falak kezdenek repedni, amikor az igazságom összeütközik a tiéddel. De mielőtt ezek a falak leomlanának, sírni kezdek… Így védem meg őt, aki a falak között ragadt. És arra jöttem rá, hogy ez a valaki nem az én roppant erős személyiségem... csak egy sárkánnyá vált dacos kislány, akit még soha senki nem próbált már kiengesztelni, csak legyűrni. Még én sem...

Szóval, ha létezik igazság, akkor ez az ÉN igazságom...

Nem szeretem a szürkét. Unalmas, lapos, észrevétlen. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, nem minden pusztán fekete-fehér, mégis a szürke gondolatától valahogy mindig elborzadok.

Szerintem igenis van olyan dolog, ami akár akarjuk, akár nem, vagy sötét, vagy világos. Nincs apelláta. Vannak dolgok, amikben nyíltan állást kell foglalni, és nem hagyatkozhatunk a kissé középszerű, bár nagyon egyszerű, de cseppet sem elegáns megoldásra, hogy „ez attól függ”, „minden esetleges”… mert véleménye mindenkinek van. A vélemény pedig, mint ítélet, állást foglal, kimondva kimondatlanul.

Jó magam is teljes szívvel hiszek a dolgok esetlegességében és abban, hogy az egyedi esetek különböző mérce alá kell, hogy essenek, de véleményem mindig van. A vélemény pedig nem ér rá azzal foglalkozni, hogy árnyalja magát… igen-nem, szeretem-nem szeretem, sokat jelen-nem jelent semmit.

A kettősség a mindenem.

Szélsőségesnek tűnhetek, de ezt többnyire el is ismerem. Ugyanis nem szeretek a levegőbe beszélni. Szeretem tudni, hogy miről írok, szeretem nem csupán kipróbálni, de átélni az életem.

Érzések terén én érezni akarok és semmi mást. A hétköznapokban a gondolkodásomnak és az érzésekről való beszédnek a dolga, hogy mindezt árnyalja és esetlegessé, ha úgy tetszik, szürkévé tegye. De ha érezni kell, hát (v)érezzek.

Bármiről is legyen szó, ahhoz, hogy beszélni lehessen róla, előbb valamilyenné kell, hogy legyen. Így van ez az érzelmek esetén is. Én úgy teszem ezeket valamilyenné, beszélhetővé, hogy átengedem magamon. Nem pusztán azt hagyom, hogy megérintsen, engedem, hogy kitöltsön, úgy ahogy vagyok.

Szeretem magamon tapasztalhatónak tudni a bennem megjelenő érzések mindkét oldalát. Ebben nem tudok árnyalt lenni. Vagy szeretlek, vagy gyűlöllek, vagy mindkettőt teszem váltakozva, esetenként egyszerre, de nem keverem az érzés-sziluetteket szürkévé.

Majd esténként leülök, átgondolom, dolgozok az árnyékokkal, a belsőmmel és leírom. Ekkor már elsatírozott, ekkor már összemosott, bekevert, ekkor már kialakítom az egyéni profilt, mérlegelek, de ez már csak racionalitás. Szerencsére.

A lelkem egésze hegyeket és szakadékokat rendezetlenül tár elém, amihez az elmém adja a képességeimet, hogy képpé rendezzem a tájat, hogy tisztán lássam, mik a lehetőségeim, a határaim és hol vagy te bennem. Te, a másik. Számomra nem mindegy, hogy szakadékom legalján fekszel összetörve, önállótlanul, vagy a hegycsúcsomra emelkedtél és én váltam tehetetlenné veled szemben.

Egész más dolog érezni, vagy gondolkodni az érzelmekről. Azért mondom ezt, mert nevükön szólítható barátaimmá váltak… végletekbe menően.

Bármit érzek, hagyom, hogy elemésszen. Míg égek, a füst gyakran mérgező, sokszor bódító, de minden esetben körüljár és megérzi a külvilág. Igen, szeretek drámázni, de azt megígérhetem, hogy az életem a maga eseményeivel és a folyton körülöttem gomolygó füsttel, mindig több, mint maga a színjáték. 

Mind ismerjük az örök harcot a külső és a belső értékek között. Egyes emberek megrögzötten harcolnak és következetesen állnak ki a szempont mellett, mi szerint a külső szépségnek semmi értéke nincs a belsővel szemben. Megint mások a külső fontossága mellett állnak ki. Meggyőződésem, hogy ez valamiféle kapcsolatban van a megítélő fizikai/belső vonzóságával is, de ez már csak egy egyedi teória. Én mindig azt szoktam mondani, hogy 60-40%-os megoszlásban vagyok a külső javára, bár mindenképp a külső nyer, tekintve, hogy az alapján választom ki, kinek szeretnék betekintést nyerni a belső világába is. Persze lehet ez pfújjogni, de legalább őszinte.

A szimpátia kell. A szimpátia pedig láss csodát, kívülről fakad. Viszont ma, továbbgondoltam ezt a régi teóriámat. Az jutott eszembe, hogy mi van, ha valaki annak függvényében tetszik meg, milyen érzést vált ki belőlem. Ekkor viszont már nem arról szól a történet, hogy tetszik az illető, sokkal inkább arról, hogy tetszik, ahogy megmozgatsz bennem dolgokat, tetszem magamnak a szemedben.

Lehet, hogy ez kicsit önzőnek tűnik, de elképzelhetőnek tartom, hogy működhet így. Ennek a történetnek az a folytatása, hogy fehér lappá akarunk válni, hogy kiszínezhessenek és olyanná tegyenek, amilyennek látni akarjuk magunkat, bennük visszatükröződve. Néha azt kívánom, bárcsak tudnék újra fehér lappá válni. Nem azért, hogy megváltoztass, pusztán azért, hogy rajtad keresztül értékeljem magam újra.

De én nem tudok fehérré válni, és ha véletlenül egy-egy pillanatra mégis sikerül, amikor észreveszem, hogy színezni próbálsz rajtam, kitépem a kezedből a ceruzát. Nézd, én szeretem, hogy létezésem papírdarabja helyenként szakadt, van, ahol megsárgult és leginkább azt, hogy nincs rajta több szabad hely.

Megteheted, hogy színezni próbálsz, de ha kéket akarsz festeni, tudnod kell, hogy ahol emlék sárgítja a lapot, zöldet kapsz majd, ahol pedig a fájdalom vöröslik, lila lesz a végeredmény. Jól gondold meg, mit akarsz látni a végén, mert ha túl sok színt használsz, barnává válik az egész és soha többé nem kerülnek rá azok az igazán változatos árnyalatok, amiket látni szerettél volna.

Ragaszkodom magamhoz, bárki is az, akivé váltam az évek során. Ha idegenvezetést kérnél a papíromon, a legkisebb résről is mindig tudni fogom, ki kezdte el odakarcolni a nevét, mielőtt kitört volna a ceruzája hegye. „Nézd, ott egy kis darab hiányzik! Igen ott, ahol olyan égett a széle. Ott kicsit megperzselődtem, de legalább nem idegen emberek idegen érzéseinek lángja kapott belém.”

Igazságtalan? Lehet. De nem ilyenek vagyunk mindannyian? Tedd fel magadnak a kérdést és gondold át, kérlek, őszintén: Ki kap tiszta lapot? Az első, akinek hagyod, hogy beléd lásson. Utána elszakad, megég, mindenféle színek, tinták, csöpögnek rá mindenkiről, összekarcolódik. Vigyázz kinek engeded meg, hogy nyomot hagyjon a papírodon, mert nincs új alap, de rajzolni sokan szeretnének. Beléd ég, nyomot hagy, és mindig lesz következő. A döntés a tiéd vagy nem engeded be, vagy tisztán látja majd ezt.

És bár így működik mindenki, mégis lássuk be, mind csak ott szeretünk nyomot hagyni, ha úgy tetszik festeni, ahol van még egy talpalatnyi üres hely. Ha nem marad többé, akkor már csak az a kérdés, hogy létezik-e a földön valaki, aki tud, vagy akar a sokszínű alappal is dolgozni.

Szerelem, vágyakozás, álmok, kétségbeesés, düh, komplexus. Tudod már mik ezek, ugye? Az életem. A közkedvelt témák, amikről bejegyzéseim nagy része szól. Nem kell a szomszédba mennem, hogy ihletet keressek, hiszen nagy részük, csak úgy rám hullik az égből, bár leginkább nem feltétlenül áldásként. Ha kérdésed van, válaszolok, mindenről van véleményem, ha kell, adok tanácsot, bármi kapcsán az én, te, mi témában.

Hiszen optimista vagyok, hiszek abban, hogy bármi, amit akarunk megváltoztatható, hogy minden működőképes, hogy az ember maga az akarat és a tett, így a happyend garantált.

Aztán eljön az éjjel és sírógörcsöt kapok. Vagy éppen olyan felfoghatatlan mértékű dühöt érzek, amiről nem tudom, honnan jön, és annyira tehetetlen vagyok vele szemben, hogy még álmomban is elkísér. Persze van, hogy még az elalvástól is rettegek, mert nem mindig kapok levegőt és őszintén félek, hogy egyszer megfulladok. Rendszeresen migrénem van, rágom az ajkam, és gyakran a körmöm is és valami miatt állandó lelkiismeretfurdallásom van.

És én, a problémamegoldó, mint a jó tv néző, szemlélem egy üvegen keresztül az életem, amint tovább pörög. Nézem a kislányt, akit valaki a semmi közepén felejtett. Merev, feszült izmokkal egy irányba bámul, amerre a távozót elsietni látta. Sokáig hezitált. Utána is szeretett volna menni, de el is akart távolodni. Egy darabig jobbra-balra szaladgált, de a két ellentétes érzés egyformán erősnek bizonyult, így ott maradt egy helyben állva. Nézem, ahogy minden egyes rossz döntését magára aggatja, amelyek, ha mégis mozdulni szeretne, láncokként feszülnek a testére. Benne a múlt és a jövő kötöttek status quo-t.

A naiv, holnapra nem sokat adó lány, most retteg minden új naptól és a változás legapróbb szelétől is.

Igen félek. Rettegek, hogy elfelejtenek, hogy nem vagyok szerethető, félek az idő rohamos múlásától, a múlttól és a jövőtől, de leginkább tőled és folyamatosan csinálnom kell valamit, hogy ne emlékezzek minderre. Különben a béke felbomolhat és indulnom kell.

De a valóságban nincs jobbra, vagy balra, csak az élet szakadéka van, mely megéletlenül tátong az orrom előtt.

A valóságban csak a döntés van. A döntés, hogy megbocsátok-e valaha magamnak és elengedem, ami soha nem volt az enyém, remélve, hogy a szakadék, amelybe besétálni készülök, nem túl mély,…vagy…húzom magammal az emlékeim láncait és a dühöm, valami olyan dolog miatt, ami egyáltalán nem is biztos, hogy létezett.

Ma este a vágyakon gondolkodtam el. Talán az egyik legszubjektívebb dolog vágyni valami után. Annyira szép a nyelvünk. Valami UTÁN vágyni. Mert a vágyad, mindig előtted van. Nem a jelenre vonatkozó, tőled messze elhelyezkedő, bár előre mutató, de mégis valami távoli felé irányuló valami. Amikor vágyakozunk, elfelejtünk jelen lenni. Mostanában fogalmazódott meg bennem, de már jó ideje érzem, képtelen vagy jelen lenni. Ha épp nem a sok értelemben megnyomorítottnak tekinthető múltammal vagyok elfoglalva, akkor teljes mértékben a jövőbe révedek. Nem minden esetben a vágyaim foglalnak le, viszont megannyiszor valami furcsa keserű érzés tör rám, mikor kezdem jól érezni magam a jelenben: „Ne nevess, az idő gyorsan pörög, ha jó a kedved, és aztán jönnek a hétköznapok, a gondok, a nehézségek.” „Mindjárt vége lesz, hiába örülsz.” JELEN lenni borzasztóan nehéz. Legalábbis számomra. Életem 70%-át a múltamban töltöm és körülbelül 29%-át a vágyaimmal, a jövővel. 1%-nyi időm maradt jelen lenni, pedig ezen múlik a múltam és a jövőm is…

De mi is az a vágy? Valami, ami minden élethelyzetben, minden emberben meg tud fogalmazódni és valami, ami teljesen összehasonlíthatatlan egyénenként. Összehasonlíthatatlan, mert ha feltételezzük, hogy én boldog családra, gyerekekre, és egy engem maximálisan tisztelő, szerető férjre vágyom, az, az én élethelyzetemből tekintve ugyanolyan jogú és értékű kívánság, mint az, ha valaki egy másik pozícióból egy új autóra vágyik, vagy épp akár pusztán egy meleg ágyra. Ugyanis tetszik, vagy sem, a vágyaink az épp aktuális helyzetünkből, pozíciónkból fakadnak és épp ezért tekinthetők teljesen egyenértékűnek. Ugyanis nem ugyanabból az alapanyagból indulnak. Ez ügyben soha nincs megállj, soha nincs megérkeztem érzés. Minden esetben akarunk tartani valahová és persze mindig többet, mást, újat kívánunk. Ami nem baj, mert ez visz előre. Mégis elfelejtjük, hogy ez ügyben egymással nem versenghetünk.

Soha nem felejtem el, hogy amikor 4 éves voltam, mennyire szerelmes voltam egy srácba, az oviban. Életem legnagyobb vágya volt, hogy ez a fiú egy-egy nap hozzám szóljon, vagy, hogy megtudjam egy barátjától, hogy ő is szeret engem. Dehogy gondoltam én még ekkor semmi egyébre. A szüleim és egyáltalán a felnőttek, viszont mindig csak annyit mondtak, hogy majd, ha felnősz, megtudod mik az igazi problémák az életben.

Ekkor azt kívántam, soha, míg élek, ne felejtsem el, hogy egy gyereknek valami banális dolog jelenthet ugyanakkora nehézséget, mint egy felnőttnek, valami általuk megítélt komolyabb ügy. Nem felejtettem el. Persze 15 évesen, amikor a nagy Ő-nek hitt fiú elhagyott, ugyanezt éreztem. A felnőtt világ olyan jókívánságokkal látott el, mint hogy nagyobb gondom soha ne legyen az életben. Hát nincs is. Érettebb és tapasztaltabb fővel ugyanakkora gondot jelentenek ma is a nehézségeim az élettel, mint amit abban az időben ez a szakítás jelentett. Mi történik az emberekkel a felnövekedés közben? Miért felejtik el, hogy a probléma nehézsége és a vágyak értéke ugyanaz, csak az ember és a tapasztalatok másak?

A szerelem olyan, mint az önkifejezés egy fajtája. Én szeretek írni. Ez is az önkifejezésem egy fajtája és lassan bekerül a magamról leggyakrabban említett tulajdonságok közé. „Milyen ember vagy? – Írok.” Elsődlegesen persze magamért csinálom, és mint ilyen azért fontos, mert engem kikapcsol, mert felszabadultabb vagyok, mikor időt szakítok rá, leülök, és csak gépelek, úgy, hogy az ujjaim még mindig nem érik utol a gondolataimat, legyek akármennyire is fáradt. De hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel milyen benyomást keltek abban, aki mindezt olvassa. Mert igenis miattad is csinálom. Szeretnék belőled érzelmeket kiváltani, meg akarlak nevettetni, tanítani is akarlak… hatni akarok rád. Utálhatod, tetszhet, az nekem már nem számít. De ne maradj közömbös. Hagyd, hogy hatással legyenek rád bizonyos dolgok.

Ilyennek látom a szerelmet is. Csináljuk első sorban gyakran magunkért. Mert boldogok akarunk lenni, mert társra vágyunk, mert meg akarunk érttetni valaki által, mert találni szeretnénk valaki hozzánk hasonlót, hogy megerősítsen minket abban, hogy amilyenek vagyunk, és ahogyan élünk az jó, vagy nem rosszabb, mint ahogyan mások csinálják. De nyilvánvalóan nem csak rólunk szól a történet. Hiszen a másikra akarunk hatással lenni, a másikból szeretnénk érzelmeket kiváltani, őt akarjuk tanítani.

Önkifejezés, mert magunkat akarjuk meglátni, vagy sokszor erőszakosabb formában beleerőltetni a másikba. Olyan érzés, mintha tükörbe néznél. A tükör pedig nem hazudik, látható benne, ha gyűrötten ébredtél és az is, amikor úgy tűnik, a világ kevesebb lenne a mosolyod nélkül. Ha álarccal fordulunk, a tükrünk felé, viszont is ennyit kapunk. Se többet, se kevesebbet, mint amit őszintén mi magunk is adunk. A tükör gyakran felvidít, másszor elkeserít, de egy biztos, aki nem szereti saját magát viszont látni, a másikat sem fogja tudni tisztán szeretni, ugyanis nem hiszi majd el, hogy van benne szerethető.

Persze egy jól sikerült kapcsolatban ez a fajta önkifejezés is jól, kölcsönösen és harmonikusan működik a felek között, azonban ha végül az útjaink mégis szétválnak, észreveszed majd, hogy semmi sem lesz ugyanolyan. Mert most már benned vagyok. Beléd rajzoltam, írtam, égettem magam, és meghatározó részeddé váltam. Te sem leszel többé másik nekem. Inkább én leszel, csak másként, csak részben. Hiszen te is ott maradsz bennem.

Tudod, szerintem miért nem lehet soha lezárni a szerelmet? Azért mert egy tükör akárhány darabra is törik szét, a legkisebb darabjában is meglátod magad.

A szerelem olyan, mintha két lélek összeforrna. És mindegy mennyi ideig tart ez a fajta egyesülés, ha a két félnek el kell válnia a lélek képes különálló részekké szakadni újra, de ami már egyszer összeforrt, soha nem válik szét éppen ott, ahol összeolvadt. A lelkem egy darabja nálad marad, de ettől te nem leszel több, hiszen a tiéd is hiányos marad, átszakad hozzám. Minden szerelembe belehalunk egy kicsit, de ezzel az új, furcsa hibrid lélekkel is lehet élni. Ha el tudom fogadni, hogy bizonyos részeim nem hozzám tartoznak többé és bár te bennem ragadtál, képes vagyok rá, hogy beépítselek magamba. Valahogy így képzelem azt, hogy a szerelem, örökké nem múlik.

Reggel szörnyű sikításra ébredtem, könnyekkel az arcomon. Kiabáltam álmomban. Valami rettenetestől féltem ismét.

Sokszor olyan érzésem van, hogy valójában mi emberek tökéletesen tudjuk és ismerjük a jövőt, csak valahogy nem igazán tudjuk tudatosítani. Vagy csak néhány dolog esetén és azt is csak részlegesen.

Én például az első csókunktól kezdve előre tudtam, hogy majd egyszer, s még sokára, de jönni fogsz. Azt is tudtam mikor várjalak és sajnos még azt is be tudtam saccolni, hogy milyen hamar nyílok meg neked újra és engedlek be, ismét. Minden éjjel újraálmodom, ahogy végleg elválunk, és minden alkalommal ordítok és újra vigasztalhatatlan könnyekben török ki, mint akkor, mint 3 éve. Mert talán akkor beszéltünk először erről nyíltan, felvállalva a véglegességet. Bár csak arra emlékszem az estéből, hogy sírtam, amikor utoljára megcsókoltál, de már hiába kértem, nem vittél magaddal haza.

Mintha a reggelem előrevetítette volna a napomat, kicsit elveszve bolyongtam a város számomra idegen helyein, néhány barátnőm kíséretében, amikor egyszer csak valamiféle kimondhatatlan dolgot éreztem. Egyfajta jelenlétet. Ott voltál, bár nem tudom hogyan is kerültél oda. A gyomrom feszülten izgatott görcsbe rándult és önkénytelenül megállva nem mozdult a lábam. Láttam az autót és láttalak, bár először meglehetősen körvonalazatlanul, s bár háttal álltál, tudtam, hogy te vagy, aztán magamat is látni kezdtem, egy teljesen indokolatlan ásványvizes palackot és egy száll cigit szorongatva. Körbenéztem, az illúzióm szertefoszlott. Én már jártam itt.

Pár perc alatt minden apró emlékfoszlány hiánytalan képpé állt össze. Láttam magam előtt, ahogy átölelsz, magadhoz húzol és kissé bátortalanul közelebb hajolva bekövetkezik, amit mindketten tudunk, mióta hajnali kettőkor Debrecenbe rángattalak, és megcsókolsz. Tisztán emlékszem mi járt a fejemben: „Ha ezt hagyom, hogy elkezdődjön, sosem mászom ki.” Érted már mire mondom, hogy olyan, mintha tudnánk a jövőt? Ott álltam az első csókunk helyszínén, bár nem ismertem meg, hiszen korábban fogalmam sem volt hol van ez a hely a városon belül. Persze azt gondolom ez azért elég szerencsés, nem hiányzott volna, hogy még oda is visszajárjak pityeregni, mondjuk vasárnaponként…

Furcsa érzésem volt ez után. Nem állt meg a világ, de az én napom újra hozzád forrt, az álommal az ébredéssel és a ködös délelőtti rohanással együtt.

Amikor elváltunk, láttalak szétesni. Nem volt időm magamra figyelni, hiszen minden erőm lekötötte, hogy te újraépülj és megteremthess magadnak egy olyan életet végre, amit megérdemelsz. Végig magam okoltam azért a borzalmas pusztításért, amit benned láttam. Amikor pedig végre sikerült, amit mindvégig szerettem volna, újra összeforrtál a darabjaidból és végleg magamra hagytál abban a bizonyos parkolóban, időt kaptam, magamra koncentrálni. Végre, feldolgozni és legfőképpen szétesni. Innentől téged kezdtelek okolni mindenért, a kezdetektől. Persze nem kívántam semmi rosszat neked, csak, hogy soha ne tudj elfelejteni, hogy mindig minden nőben engem láss, és örökre bánd, hogy rosszul döntöttél egyszer.
Azt mondják a régiek, hogy az átok visszaszáll. Nem tévedtek nagyot. Addig átkoztalak, míg teljesen magamhoz kötöttelek és addig kötöttelek magamhoz, míg már nem biztos, hogy oldani tudom, vagy akarom a csomót.

Annyi hasonlattal és példával próbáltam már megragadni emberi létünket, hogy mára már magam sem tartom őket számon. Ismerősek a vonatszerencsétlenségek, a klasszikusak, amit a tv-ben is láthatsz, amikor nem tartják be a menetrendet, ütköznek, kisiklanak, akár 3-4 szerelvény is? Ma arra jutottam, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint a vonatok. Húzzuk a magunk kis hosszabb-rövidebb szerelvényét, ki-ki a saját célja felé.

Gyakran érzem, hogy fontos a munkám, és fontos embereket szállítok, akik időben szeretnének a munkahelyükre érni, és nem is engedek a belsőmbe akárkit, kizárólag helyjeggyel szállhatnak fel rám, de bizony gyakran vagyok személyvonat, ahol nagy a tumultus, ahová szinte bárki felkapaszkodhat, és ahol az emberek könnyen és gyorsan cserélődnek és közel sem annyira elitek, amennyire szeretném, hogy azok legyenek. Viszont az is megesik, hogy tehervonat vagyok, és úgy érzem, cél nélkül cipelek megannyi szemetet A pontból B-be. De valahogy sosem csak az számít, kiket szállítok és mi az aktuális feladatom, hanem az, hogy milyen az út, amit megteszek, és hogy mindig ott a cél, ahová meg kell érkeznem. Na meg persze az, hogy az állomásfőnök jobban tudja nálam, hogy hová mikor is indulhatok el és melyik helyen mennyit kell várakozással töltenem.

Igen, vonatok vagyunk. Sok esetben keresztezzük egymás útját, gyakran egymás akadályaivá is válunk és az is megesik, hogy csak egy-egy állomáson futunk össze, de valamennyiünknek egy célja van. Egyszer megérkezni. Viszont valahogy mégsem azok az igazán nagy találkozások, amikor 200-al elrobogunk egymás mellett, fel sem fogva, hogy merre tartunk, hanem azok, amikor egymás mellett tudunk haladni. Olykor bevárva a másikat, olykor utat adva neki, bízva abban, hogy a következő állomáson ő sem indul nélkülünk. Van, hogy te haladsz elől, megesik, hogy én, de amíg tudjuk, hogy egy irányba haladunk, ez semmit sem számít. Az is megesik, hogy távol kerülünk egymástól, de hiszem és tudom, hogy az irány egy, és még ha kitérőkkel is újra mellém kerülsz majd.

Igen, volt már, hogy kisiklottam, volt már hogy játszottam a körIC-t és egy képzelt cél felé csak önmagam kergettem. Volt, hogy késett a járatom, volt, hogy átjáróházzá váltam, voltak, akik elém ugrottak, állítottak már mellékvágányra és azt hiszem lesz is még ilyen. De ezek mit sem számítanak, amíg visszatalálok a saját utamhoz és a saját embereimhez. 

Úgy gondolom, hogy ha nem tartjuk be a menetidőt, nem tudunk várni és esztelenül rohanunk az állomások felé, az csak katasztrófához vezethet. Gyakran a teljesen közös célok egyedüli szemmel tartása okozza azt, hogy az egy irányba igyekvők menthetetlenül ütközzenek, vagy annyira összegabalyodjanak sínjeik hálójában, hogy nem tudják többé, hogy saját útjukat tapossák, vagy már másén robognak. A mesék sem csak abból állnak, hogy hol volt, hol nem boldogan élt, míg meg nem. Minden érzelemnek két pólusa van és meg kell tanulni megélni mindkét szélső pólust, de a köztük lévő átmeneteket is. Így már nem keseredem el, ha kocsikat csatolnak le mögülem, mert az élet rendje a távolodás, ahogyan a közeledés és újraegyesítés is. Van, hogy valami már nem része az életünknek többé és csak az emlék marad meg, hogy hozzájárulhattunk ahhoz, hogy valaki szintén elérhesse a célját, hogy valaki hozzánk tartozott valamikor, de nem volt szükségszerű, hogy ez így is maradjon.

A vonatom robog. Hol lassabban, hol szinte felismerhetetlenségig összemosva a tájat. Elmegyek melletted, haladok melletted, sosem felejtelek, és mégis megtanullak elengedni. Az maradok, aki voltam, de mégis megérzem a változás szelét, ami immár nem akadályoz, hanem hátszéllé válik.