Key Site

Miattad váltam ilyen nyomorékká, amilyen most vagyok és éppen ez az, ami miatt gyűlöllek.

<<...s az asszonyod, ha karodba veszed:

mindenütt, mindig, minden én leszek.>>

Minden, mi számított, elmúlt az életben,
Tengernyi könny. Hidd el, semmi sem véletlen.
Mentem, ha hívtak, harcoltam, nem kérdeztem,
Maradt a vérző ima!

Sebeztek százszor, nem sírtam, ha véreztem,
Felkeltem újra, ha új hajnalt éreztem.
Por és hamu, mi tűz volt a véremben,
Szóljon a vérző ima!

te szúrtad el és én szívok

Régen írtam...nagyon-nagyon régen. Sajnálom. Gépem sem volt, meg életem se igazán. Nagyon kevés időm volt, rengeteg dolog történt velem. Férfiak... ó mindegy egyébként, leginkább említést sem érdemelnek. Nem is emelek ki egyet sem közülük, mert teljesen felesleges. Inkább leírom, bennem hogyan csapódtak le ezek a dolgok és mi a konklúzió.

Már egy éve, hogy vége lett Vele...rég túl kellene, hogy legyek rajta. Hiszen nem is találkoztunk, nem is beszéltünk, se telefon, se semmi. Saját érdekünkben nem engedtem. Akkor miért is nem vagyok még mindig jól? Mi az ok, ami miatt egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni Őt?

Képtelen vagyok a párkapcsolatra. :) Voltak próbálkozások, sikertelenül. Csak Ő van, mindenhol, mindenkiben, még ha nem is tudatosan. Nem mondanám, hogy bárkiben keresem, mert azt tudom, hogy nincs még egy olyan ember, mint Ő. Azonban kapcsolaton belül érzések nem jönnek ki belőlem. Nem tudok érzelmeket produkálni. Nem kell, hogy a szerelemről beszéljünk, szükségtelen. Olyan alap érzelmek sem mennek, mint hiány, vagy tisztelet a másik irányába. Viszont egyre hatékonyabban vagyok önző. Mégis olyan önzés volt ez, amitől nekem lett rosszabb és egyre nagyobb lett a lyuk bennem. Igazság szerint azt hittem, már túl vagyok a történet ezen részén és már rendbe jöttem. Nos nagy tévedés volt. Egyébként is hiányzott, gondoltam rá, de aztán...kiderült, hogy barátnője van. Igen. Újrakezdett, továbblépett, én meg továbbra is egyedül vagyok...ez pedig nem véletlen. Nem azért van, mert nem volt lehetőségem kapcsolatra. Csak is azért, mert még nem állok készen rá. Isten tudja kész leszek-e rá valaha.

Tehát most már nem csak fizikailag vagyok egyedül. Lelkileg is nélküle maradtam. Egy másik lánnyal osztja meg a problémáit, a lakását, az ágyát, az életét... egy olyan lánnyal, aki ráadásul még szimpatikus és szép is. De csak utálni tudom. Mert olyat tehet, amit én nem. Amit én soha nem tehetek majd, sőt, soha nem tehettem igazán.

Tiszta szívemből szeretem Őt. Mióta csak először láttam szeretem, még akkor is, ha ez így furán hangzik, vagy hihetetlen.

Még jobban el kell tűnnöm az életükből. Amennyire csak lehet. Legalább neki legyen a körülményekhez mérten jó. Azonban végső soron mi a helyes döntés? Amit hosszú távú túlélésre hozunk? Mert, ha tudnám, hogy holnap már nem kelek fel, vagy 2, vagy 3 napon belül, vagy egy éven belül, vagy sorolhatnám, nem lenne kérdés, hogy vele legyek-e. Tehát akkor mi a helyes út? Mi a jó választás?

Oda fog hozzá költözni a lány egy hónapon belül...így is szenvedek, az csak a megkoronázása lesz az egésznek. Csak egy mondat kattog az agyamban folyamatosan: Már számtalanszor kellett végignéznem, ahogyan elveszítem...nem akarom ezt újból átélni.

De nem akárhogy ám. Igazán rendesen. Nyakig benne vagyok, úgy kb...:) Nem, nem vicces, szomorú, szánalmas... annyira én vagyok. Megcsókolt. Nem várok, nem várhatok tőle semmit. Még csak nem is kellene vele törődnöm... de nem tudok nem. Fontos lett. Néhány nap alatt lopózott a szívembe, és most már, abszolút tehetetlenül, csak végignézem a pusztítást amit okozni fog. Mert fog. Nem akar, de fog... nem is akármilyet. Bántani Szalai sem akart, mégis megtette. Mindig ugyanez a felállás, és én alulmaradok. Alul kell maradnom. De most, ha már a vég úgyis ez, normálisan fogom csinálni. A fájdalom minden percét érezni akarom. Egy pillanatot sem akarok kihagyni belőle. Végigjárom. Végigszenvedem. És közben kihozom Őt abból, amit nem érdemel meg. Toleráns akarok lenni, nem fogok tolakodni, de mindig ott leszek. Számítania kell rám, számíthat majd. Egy szenvedő támasz akarok lenni. Fejet hajtottam. Elkezdtem. Végigcsinálom.

Ma is remek napom van. :D Uttálom az egészet.(Szándékosan két T-vel uttálom). :D Ma speciel azt sem tudom mi a bajom... - van olyan nap, amikor tudom? :) Azt hiszem csak költői kérdés volt. Holnap kiselőadást tartok, még párszor el kellene gyakorolni a szöveget, de itt ülök... Van egy pár új férfi az életemben... természetesen igazából nincsenek, vagy csak úgy tesznek, mintha nem lennének és közben vannak, de szerintem nem bonyolítom túl, nincsenek és kész, csak beképzelem. :D Ezen kívül megint megvettem a függönyt... miért vagyok én ennyire nő??? (kétségbeesettfej)

És egyáltalán minek veszek én függönyt? Nekem lehet, hogy modern lakásom lesz függöny nélkül. :D A kukkolók örömére. :D Ezt a pár sort, úgyis csak a bennfentesek értik, de úgyis csak ők olvasnak... ha egyáltalán olvas valaki...

Bálban voltam a hétvégén. Báli szezonban ez mondjuk annyira nem is meglepő. :) Jól éreztük magunkat, szép nagy társasággal összegyültünk, végül mindenki külön helyeken volt körülbelül, de szerintem remek volt a hangulat. :) Egészen addig, amíg valaki teljesen el nem rontotta. Az volt megbeszélve, hogy a húgom barátnője nálunk alszik. Igen furcsa lány, effelől eddig sem kételkedtem, hiszen már néhányszor összeveszett a tesómmal, mégpedig úgy, hogy ilyen önkényes módon se szó, se beszéd, megharagudott rá, aztán hozzá sem szólt, vagy éppen idegesítette, vagy "szépeket" mondott róla, ahogy ez egy jó barátnőhöz illik végülis. Pár nap elteltével, meggondolja a dolgot, szánja, bánja, elnézést kér, sajnáltatja magát egy darabig és így megy ez minden áldott alkalommal. Húgom végülis mindig megbocsát és megy minden úgy, mintha semmi nem történt volna. Ez így persze rendjén is van, a barátok összevesznek, kibékülnek, természetes. De, hogy ezt hetente el kell játszani, az már ijesztő. Egyébként bizonyosan nagyon aranyos és kedves lány, amikor normális. De egy ember nem engedhet meg magának szerintem ilyen hangulatingadozásos kirohanásokat, vagy ha megengedi, akkor ne lepődjön meg rajta, hogyha a végén egyedül marad.

Tehát úgy volt, hogy jön hozzán, vittem volna haza, habár 4 személyes az autó, bevállaltam volna, hogy elviszem (5-en lettünk volna), mert a testvérem barátnője az én barátnőm is, és mert összességében kedves lánynak hittem. Aztán hajnalban 02:00 tájt, már látszott rajta, hogy fúj a tesómra és a világra is, hiszen nyilvánvalóan ilyenkor mindenki hibás és nem normális, csak ő tökéletes és elhagyatott és szerencsétlen földönfekvő, akibe mindenki belerúg. De nem mondja ám meg, hogy mi a baja. Nem megy oda hozzád megbeszélni a gondjait, mint minden normális ember, nem mondja bele a szemedbe, abba bizony letörhetne a nyelve, szóval elvárja, hogy lássál bele az agyába és találd ki, hogy neki mi lenne a jó, sőt viselkedj is úgy, ahogy ő azt szeretné. A lényeg az, hogy csak a jó Isten tudja miért, megharagudott valamiért és közölte, hogy nem jön velünk haza, mert a keresztapjánál alszik. Az egy dolog, hogy csak egy óvodás csinál ilyet, mert azt azért beláthatjuk, hogy ha egész héten tervezzük, hogy elmegyünk valahová aludni, 2 napra, akkor nem hajnal 03:00-kor jelentjük be, hogy úú bocsi, mégsem megyünk, de ezen kívül az alap bunkóságon kívül, még le is tagadta a dolgot. Odamentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogy miért is nem szándékozik hazajönni. Először úgy tett, mint aki észre sem vesz, aztán meg úgy beszélt velem, mint a kutyájával. Pedig én végképp nem tudom mit ártottam neki... és különben is, egy 15 éves, mióta engedheti meg magának, hogy így beszéljen egy 20 évessel, akivel kb. másodszor kommunikál? Mert az én értelmezésemben semmióta. Közölte, hogy ő azért nem jön, mert a keresztapja igazából most hívta fel (hajnalban!), hogy mégsem engedi el hozzánk. Leállhattam volna vitatkozni, de nem kezdtem el, mert aki így tud és mer hazudni, az meg sem érdemli. Még csak a szemembe sem nézett, miközben beszélt velem. Szóval közöltem, hogy sajnálom és otthagytam. Még volt képe azt is mondani, hogy ő is sajnálja... :S:S

A problémám valójában az, hogy nem tudom még mindig, hogy mit képzel magáról egy ilyen lány. Egy hétig készül az érkezésére a húgom, már alig várta és végülis én is. Nem beszélve édesanyámról, aki tiszta ágyneműt húzott, kihúzta a vendégágyat, átrendezte a nappalit, és jobban befűtött mint valaha, hogy nehogy megfázzon az a kislány, aki hozzánk jön vendégségbe. Sőt többféle ebédet is főzött, mint máskor, hogy biztos legyen a kiscsajnak kedvére való. És ezt tudva, még most is a szívem szakad meg, hogy készülünk, várunk valakit és egy ilyen kis nem tudom minek nevezzem csaj, magasról tesz az egészre, mert azt hiszi, a világ körülötte forog és ő bárkit megbánthat és bármit felrúghat. Határozottan egoista. Nem törődve azzal, hogy úgy készültek rá, mint egy királykisasszonyra. A normális ember, még ha meg is haragszik, ilyen esetben azért felerőlteti a jópofát és elmegy vendégségbe, mert tudja, hogy nem teheti meg, hogy az utolsó pillanatban lemond mindent. Igen, ezek a normális emberek. Az énközpontúak világa másvilág. Ők mindent megtehetnek.

Lehet, hogy ez csak engem bosszant fel ennyire, de engem borzasztó módon. Mert a szívem összefacsarodik, ha a családomra gondolok és arra, hogy mi mindenkire ennyire kedvesen gondolunk, mindenkit vendégszeretettel várunk, csakhogy van, aki nem érdemli meg, mert van, aki erre magasról tesz és ha kell 15 ember estéjét rontja el, mert ő, Ő és Ő ugyebár megtehet mindent.

A tesómmal bizonyára kibékülnek majd. Haragudni én sem fogok, mert nem. Viszont annyi biztos, hogy velem ne próbáljon meg többet haverkodni, mert nekem egy csalódás is elég, van, aki nem képes változni...

Vége a vizsgaidőszaknak és lassan úgy tűnik, újra több fölösleges időm lesz, hogy írjak. Rossz kedvem van. Nagyon. Pedig hivatalosan már nincs is vasárnap ugyebár. :) Tönkretettem a laptopom, ma 2 hete. Cukrot és teát sikerült beleborítanom, amitől igen elveszettnek érzem magam. Se internet, se a zenéim, se semmi. Hozzámnőtt. Persze az ember igen könnyen hozzászokik a kényelemhez, a jóhoz. Őszintén szólva sajnos a rosszhoz is. Annyira bele tudunk süllyedni a saját kis mocsarunkba, hogy gyakran még segítséggel sem vagyunk képesek kievickélni, nemhogy saját erőnkből. Mert a megszokott kényelmes, legyen az bármennyire ártalmas, rossz, vagy akár teljesen közönbös. Ismerős a szerelmes pár, akik már 5-6 éve együtt "járnak" és belefásulnak egymásba? A szemükön lehet észrevenni, abból, ahogyan egymásra néznek, abból, ahogyan egymással beszélnek, sőt abból is, ahogy egymáshoz érnek. Úgy viselkednek, mint akik már 30 éve házasok és megjegyzem a 30 éves házasoknak, sem kellene így viselkedni, hiszen hiszem és vallom, hogy az, aki azt állítja, hogy a házasságban a szerelem elmúlik és szeretté alakul átt, blabla, az gyáva. Az gyáva, vagy gyenge fenntartani a szerelmet és ez nem valami rószaszín tündérmese. Nyilván más egy 6 hónapja és egy 30 éve tartó szerelem. De lehetséges. Annak kell lennie, különben nincs értelme a játéknak. De ez egy másik történet. Ha időm engedi, ezt is biztosan kifejtem majd bővebben.

Visszatérve az említett szerelmespárokra; rossz rájuk nézni... még veszekedni sem tudnak egy egészségeset. Tudjátok, ahogyan csak az igazán szerelmesek tudnak... :) Igazából nem is az a célom, hogy leírjam milyen egy ilyen pár, azt gondolom, aki figyelmes és érzékeny az ilyesmire, már jópár ilyen esetet látott. A cél inkább az, hogy meg kell érteni, hogy ki kell tudni mondani, hogy vége, hogy nem megy tovább. Nem szabad attól félni, hogy nem lesz másik, hogy nem lesz jobb, hogy egyedül maradunk, stb. Napi szinten találkozom ezekkel a kifogásokkal. Az ilyen ügyeket egyszerűen muszáj lezárni, mielőtt bajt okozna. A legnagyobb gond egyébként az, hogy az ilyen párok egyébként tökéletesen jól megvannak egymással. Működőképes kapcsolat, nyugodt, kiszámítható hétkönapokkal, kiszámítható jövővel és gyakran még a hagyományos jajj édesem, cuncimókusom, drágám, szeretlek, stb. szavakkal is kiegészül. Csak épp egy valami hiányzik. Ami értelmet adna az egésznek. Igazán sokkal jobban megbecsülhetnénk azt a szeretlek szót. Ha lesz egyszer egy normális kapcsolatom, azt szeretném, hogy amikor kimondom, hogy szeretlek, az egy alkalom legyen, az jelentsen is valamit és ne alakuljon az ki belőle, hogy valójában már nincs is megbeszélnivalónk, vagy bármiféle mondanivalónk egymásnak, csak ezt a szót mondogatjuk, ha aktuális, ha nem, ha szükséges, ha nem...

Elhisszük a megszokásról, hogy szerelem, pedig az semmi több, csak szimpla kötődés, ami inkább egy fiziológiai folyamat, mint lelki, vagy szellemi történés. Egyszerűen csak elkezd valami hozzáragadni a napi rutinunkhoz, mint a reggeli, vagy a lefekvés. Ez az, ami igazán veszélyes.

Hogy írjak valami izgalmasat magamról is: úgy nézett ki, hogy kezd kialakulni valami köztem és egy réges-régi exbarát között. Képzeld, még nem hevert ki, egy nemrég történt szívösszetörést... :) Nekem már csak az ilyenek jutnak. :D De nincs mitől félni, lassan 3 hónapja beszélünk minden áldott nap, de találkozni még nem hívott el, rendesen bele tud taposni a lelkembe mostanában és erős a gyanúm, hogy leginkább csak az ágyában tudna elképzelni. Persze ennek azért örülök is, mert ha másképp lenne, akkor meg én félnék egy kapcsolattól, attól, hogy összetöröm a szívét, vagy attól, hogy én aktuálisan még mindig nem vagyok jól...

Annál viszont többre tartom magam, hogy ilyen összejárogatós dologba belemenjek. És hogy miért? Mert ember vagyok. Fölöslegesen meg ne bántsuk meg egymást ha nem muszáj. Hiszen nincs semmi érzelemmentesen. Előbb-utóbb az egyik részről elindul egy érzelmi szál, és azt már nem lehet megállítani...

Csak azt tudnám, miért vagyok én mindenhol, mindenkinek a szeme szálkája. Nem tudom mi a probléma. Könyörgöm, a légynek nem tudnék szándékosan ártani! Annyira lelkiismeretes vagyok -és ez egyáltalán nem önfényezés- hogy néha úgy érzem tényleg bocsánatot kellene kérnem, csak mert élek. Mert pár embernek néha ez bosszantó. Igazából állandóan azt néznem, kinek hogyan tudnék segíteni, hogy könnyebb legyen. Komolyan a vadidegennek a kínját is meghallgatom, tanácsot adok, ha megkér még szívességet is teszek. Én nem túl gyakran szólok akkor sem,ha valami megbánt. Sokszor ezek az emberek meg sem tudják...csak elvonulok és sírok pár percet, aztán jól van, elfelejtem, mert ilyen vagyok. Nem kell ezt félreérteni, rengeteget hibázok én, sőt rossz napjaim is vannak. De képes vagyok felállni a hibákból és bocsánatot kérni is. A rossz napjaimon, meg csendben elszenvedek magamnak. Senkit nem bántok. Én meg mindenhol, mindig, mindenkit zavarok. Alig van ember, akitől visszakapom azt a szeretetet,amit adok, amit igyekszem adni, napról-napra... Mert én már csak ilyen vagyok. Sok van belőle és ráborítom az emberekre, jutalom nincs, de sebaj, most rossz, de akkor sem leszek soha más...

<<mert álmaim a sárból, minden reggel felkelnek>>