Túljutva a tegnapi fejfájás megrázkódtatásain, újra írásra adom a fejem. Régóta fontolgatom ezt a bejegyzést, ami azt hiszem, egy fordulópont felé visz engem, a környezetemet. Életemben két szerelmem volt. Az egyik 17 évesen ért utol, a másik, mint azzal, aki olvas, bizonyosan tisztában van, hivatalosan 18 évesen, még ha voltak is már előtte fellángolások irányában. Mindkét kapcsolat egy évig tartott, mindkét esetben én szakítottam. Az előbbiben szabad akaratomból, az utóbbiban parancsra. A második nyilvánvalóan nagyobb lánggal ég(ett) és még mindig nem vagyok túl rajta, de az első szerelem, mindig is birtokolni fogja az elsődlegességi címet. Már ha létezik ilyen. Most kivételesen az elsőről szeretnék kicsit részletesebben írni.
Egészen varázslatos volt, amikor megtetszett. Egy iskolába jártunk és egy iskolai rendezvény szervezésében közösen vettünk részt, amikor igazán felfigyeltem rá. Emlékszem, tartott egy előadást. Miközben figyeltem, éreztem, hogy meghat, amiről beszél, hogy csodálom és aztán, hogy akarom. Elképzeltem, ahogy esetleg megölel és el is döntöttem, hogy ha vége a napnak, odamegyek hozzá és minden előzetes, vagy utólagos magyarázat nélkül megölelem. Nos, nem így lett. Odamentem, de nem öleltem át. Hadováltam valamit arról, hogy jó szünetet kívánok neki, aztán pedig három puszival búcsúztunk. Akkor még nem gondoltam, hogy egy 1 éves kapcsolat bontakozhat ki ebből. Akkoriban (is) előszeretettel váltogattam a fiúkat magam körül, de ellentétben a mai helyzettel, akkor a nagy Ő-t kerestem mindenütt. Csak nem találtam. Mikor kialakulóban volt ez a kapcsolat, egy kedves barátnőmmel vitattam meg minden részletét. Valami miatt féltem belemenni. Akkor, ez a barátnőm azt mondta értelmetlen, hogy ennyit töprengek a dolgon, hiszen úgyis dobom két héten belül. Ekkor már csak azért is akartam. Bizonyítani, hogy márpedig többre is képes vagyok. Hát sikerült, nem két hét után dobtam. Mai napig azt gondolom, hogy rossz időben találkoztunk. Nem voltunk még készen egymásra. Pontosabban talán ő nem volt készen rám. Nagyon gyerekes volt ő még az én világomhoz. Mindennél jobban szerettem és félelmetesen nagy harcokat vívtam miatta anyukámmal, de kifulladtam. Nem tudta fenntartani bennem azt, ami egy kapcsolathoz elengedhetetlen. A szerelmet. Amikor pedig az elhamvadt, kezdtek idegesíteni azok a dolgok, amiket addig zokszó nélkül viseltem. Türelmetlenség, állandó egymás szájába lógás, féltékenység, becézgetések, kibírhatatlanság. Roppant csúnyán váltunk el. Az a tipikus ajtócsapkodásos elválás, amikor utálod a másikat. Talán nem hiába mondják, hogy az utálat a be nem fejezett szerelem jele. Bár ez, mint tudjuk közhely és elég nyálas is, de ki tudja, mi van benne… Miután egy év eltelt a szakítás óta, eljutottunk odáig, hogy már váltottunk e-mailt, vagy sms-t, karácsonykor. Két év elteltével megpróbáltunk leszervezni egy találkozót, amit végül mindketten lemondtunk. Három év elteltével találkoztunk. Nagyon furcsa volt újra beszélni vele, de a sok rossz és ellenséges érzés ellenére, ami bennem volt, meglepően jól éreztem magam. Annyira, hogy minél hamarabb újra akartam látni. Megvolt a második „randi” is és a kettő közötti időben folyamatos sms-ezésről és e-mailezésről szólt a hetem. Mindkettőnk fejében megfordult az újrakezdés lehetősége. Én változtam, ő pedig megváltozott. Sikerülne? Milyen lenne újra megcsókolni? Ezek jelenleg titkok. Két éve barátnője van. Nem vagyok róla 100%-osan meggyőződve, hogy szerelmes belé, hiszen kacsingat felém, de azért szereti. Arról nem is beszélve, hogy ki vagyok én a nyomorék lelkemmel, hogy két év közé álljak?
Nem olyan régen, felhívott telefonon. Jól elbeszélgettünk, de semmi konkrét oka nem volt annak, hogy telefonált. A beszélgetés után a barátnőm közölte, hogy a hívás alatt végig mosolyogtam és hogy régen nem látott így. Ekkor állt össze a kép. Íme, a bejelentés: ÚJRA ÉRZEK. Nem tudom, hogy mit és hogy mit is jelent ez pontosan, de roppant kellemes érzéssel tölt el, ha erre gondolok. Nem vagyok érzelmi hulla, képes vagyok rá. Mindez megnyugtató. Az este folyamán rájöttünk, hogy hiányzunk egymásnak. Azt hiszem valami olyasmit is írt, hogy megcsókolna, hogy szeretne velem újra nevetni, mint régen, vagy csak egyszerűen szorosan átölelni. Már a gondolatba is beleremegtem. Nem kétséges többé, vannak érzéseim. De egy nap sem telt el, teljesen szétestem.
Eszembe jutott, hogy egy kapcsolatot, ami működőképes nem tehet tönkre az én újabb hódítási vágyam, vagy a lehetetlen után való vágyakozásom. Aztán arra is rájöttem, hogy lehet, hogy nem is ő hiányzik, hanem az, amit visszahoz, a négy évvel ezelőtti önmagam, akinek még volt lelke, lelkiismerete és reménye ebben a világban. Aztán az ejtett kétségbe, hogy mi van, ha nem is működne a kapcsolatunk. Beugrott az is, hogy tetszik egy haverja, akinél soha többé nem lesz esélyem, ha újból járni kezdek vele. Pont most, mikor már az is alakulni látszott. Arról nem is beszélve, hogy hány és hány édesebb, aranyosabb, helyesebb férfi mászkál a városom utcáink, akikből kimaradok. Aztán az kerített hatalmába, hogy mennyi mindenről kell lemondanom… barátnők, bulizás, maga a szingli életforma… és végső soron a szabadság. A következő gondolatom már az volt, hogy mi lesz akkor, ha az esetleges új kapcsolatunk reprezentálni fogja a régit? Ha mindketten asszociáciációs regresszióban felvesszük a régi énünket… plusz ugyebár felmelegítve csak a töltött káposzta jó és az se mindig. Arról nem is szólván, hogy ha én továbbra is az exembe leszek belezúgva, semmi esélyem nem hogy egy boldog, de egy elfogadható új kapcsolatra sem.
Tökéletesen látható mennyire megrémültem. Vajon attól, hogy érzek? Vagy attól, hogy lekössem magam? Vagy egyszerűen csak a régi énemtől? Vagy ettől a fiútól? Talán olyan régóta vagyok egyedül, hogy ez a ruha bizony hozzám nőtt? Lehet, hogy túlságosam szeretem a felelősségmentes életformát. A bulikat, a pezsgőmet, a reggeli kávémat, a dögös ruhákat, a cserélődő férfiakat az oldalamon. Mégis mindig arról teszek tanúbizonyságot, hogy ez csak kín. Hogy ez csak vergődés egy férfi iránt, akibe még mindig szerelmes vagyok. Hogy ettől érzem, hogy élek, hogy ilyenkor legalább nem kell gondolkodnom. Lehet, hogy ez az egész már nem kényszer? Lehet, hogy sosem volt az, csak magamnak kerestem jó indokot egy ilyen létformához? Vajon, ha most a nagy szerelemmel lenne lehetőségem újrakezdeni, ugyanígy reagálnék?
Sokáig érlelgettem ezt a blogbejegyzést. Ma a biztos válaszom, hogy igen. Ugyanígy félnék feladni, aki lettem. Úgy tűnik két énem lett. Az egyik a szingli életformát akarja. Az italokkal, a hangos zenével, az éjszakai élettel, a feltűnőséggel, a szenvedéllyel, a barátaival, a kiszámíthatatlansággal és a reggeli egyedül ébredéssel. A másik? A másik hétköznapi szeretne lenni. Feltűnésmentes, lenyugodott. Egy biztonságos kapcsolatban egy kiszámítható életben, unalmas boldogságban. Tudom fura a fogalom. De valahogy így élem meg a mostani életem összehasonlítva az akkorival. Boldog voltam és ebből a távlatból úgy tűnik, ez szörnyen unalmas volt. Most pedig, az egész egy óriási forgatag, rengeteg ismeretlen emberrel, lehetőséggel, új játékokkal, millió színnel. Köztük a piros-fekete fájdalommal. Ami természetesen hozzá tartozik. Hiszen, már mind tudjuk, a játék lényege a fájdalom.
Fogalmam sincs tehát, hogy mit, vagy éppen kit akarok. Néha ezt, néha azt, néha így, néha úgy. Jó lenne megtartani mindazt, amim van, de úgy, hogy ha mégis szükségem van egy karra, olykor, odabújhassak. Ilyen lehetőség nincs. Igenis vannak dolgok, amiben a világ vagy fekete, vagy fehér és semmi köze nem lehet a szürkéhez.
Azonban szép a felismerés: halálra rémít egy új kapcsolat lehetőségének a szele… még Vele is. Szükségem lett a függetlenségemre, habár az is lehet, hogy már a függetlenségemnek lett szüksége rám…