De nem akárhogy ám. Igazán rendesen. Nyakig benne vagyok, úgy kb...:) Nem, nem vicces, szomorú, szánalmas... annyira én vagyok. Megcsókolt. Nem várok, nem várhatok tőle semmit. Még csak nem is kellene vele törődnöm... de nem tudok nem. Fontos lett. Néhány nap alatt lopózott a szívembe, és most már, abszolút tehetetlenül, csak végignézem a pusztítást amit okozni fog. Mert fog. Nem akar, de fog... nem is akármilyet. Bántani Szalai sem akart, mégis megtette. Mindig ugyanez a felállás, és én alulmaradok. Alul kell maradnom. De most, ha már a vég úgyis ez, normálisan fogom csinálni. A fájdalom minden percét érezni akarom. Egy pillanatot sem akarok kihagyni belőle. Végigjárom. Végigszenvedem. És közben kihozom Őt abból, amit nem érdemel meg. Toleráns akarok lenni, nem fogok tolakodni, de mindig ott leszek. Számítania kell rám, számíthat majd. Egy szenvedő támasz akarok lenni. Fejet hajtottam. Elkezdtem. Végigcsinálom.
2010.03.04. 05:08
belemásztam
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://keysite.blog.hu/api/trackback/id/tr204264694
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.