Key Site

 „Rossz korba születtem.” – Annyiszor eszembe jut. Ez a modern világ, ahol mindenki akkor és azt csinálja, amikor és amit csak akar nem való nekem. Annyira lehet mindent, hogy néha még arról is megfeledkezhetünk, hogy másoknak is joga van ehhez.

Nagyon jó helyem lett volna abban a korban, melyben a nők abroncsos ruhát hordtak, de legalábbis alsó szoknyásat. Ruhát, ami egyetlen módja lett volna akkori önkifejezésemnek. Eléldegéltem volna egy takaros kis kastélyban, feleségül mentem volna egy gazdag grófhoz, netán herceghez, akit persze a szüleim jelöltek volna ki számomra. Szültem volna neki 3-4 örököst, közülük 2-nek a szeretőm lenne ugyan az apja, de bizonyítsák be. Nyugodtan tarthattam volna többet is, nincs lelkiismeretfurdallás, mert ugye kényszerházasság az egész. Valamivel ily módon ellenkezni, ami végtére is nem a saját döntésed, nem, hogy nem elitélendő, de szinte elvárt. Történet vége.

Amikor megmondják, mit kell akarni, olyan könnyű tudni, hogy mi az, amit valójában szeretnél. Hiszen egyértelmű, mindent, amit nem kell. Viszont amikor rád szakad a nagy szabadság, mihez viszonyítasz, hol van az a pont, amitől azt mondod, akarok valamit és hol van, ami már nem fér bele? Márpedig ha szabad vagy, te hozod meg a döntést és a döntéseid következményei is téged terhelnek. Ha döntesz, nincs többé kikacsintgatás, hiszen vállaltad, amit vállaltál és a saját döntésekhez illik ragaszkodni, különben olyan, mintha magad pisilnéd szembe. 

Amióta nincs kötelező, bajban vagyunk az akarattal. Ha a tőlem jól megszokott mesés példákhoz ragaszkodunk, ha Hamupipőkét nem kötelezik a takarításra bál helyett, talán kedve sem lett volna elmenni.

Hogyan választjuk ki, hogy mit akarunk? Amikor megmondják, mi van, akkor az van és nincs apelláta, de legalább tudjuk, hogy mindenkinek egyformán rossz. Most pedig, csak válogatunk és fogalmunk sincs, hogy amibe belenyúlunk, az csókolja, vagy megharapja-e a kezünk. Tegyük hozzá, rosszabb esetben, akár meg is eszi. Akit őrölt már fel egy-egy döntési helyzet, talán tudja, hogy miről is beszélek. Sokszor tényleg jobb lenne egy készen kapott ruhát hordani, még ha szűk és szorít is, mint megvarrni magunknak és az utolsó öltésnél rádöbbeni, hogy végtére is mégis bő, mert kitágult a rángatástól. A vége pedig mindig ugyanaz...kezdhetjük az egészet elölről. 

 Hello világ!

Sokat agyaltam a mai témafelvetésen, de aztán balszerencsémre a téma talált meg engem. Újra-szembesülni a hibáinkkal néha nap szándékos és ajánlatos, gyakran azonban annyira váratlan és rád erőszakolt, hogy úgy érzed a múlt terhe ráül a nyakadra és kényszerít, hogy hordozd, amíg kedve tartja. Az igazság az, hogy bárhogy is rendezed le magadban a konfliktusaidat és bármennyire érzed a múltat kipipálhatónak, amikor visszaköszön, az azért rosszul esik. Pedig az is te voltál. Mára lehet, hogy egy idegenné vált, de ha megpróbálod újra beleélni magad ennek az idegennek a helyzetébe, még ha olykor ez hegeket szakít is fel, esélyt kapsz, hogy megértsd a viselkedését. Sok minden történt és igen, tettem tönkre dolgokat, vagy, hogy képesen fogalmazzak, voltam bogár, voltam szélvédő és képzeld még ablakmosó folyadék és törlőlapát is. A hangsúly az arányon van és végső soron ez határozza meg hol is áll a mérleg nyelve. A sajnálatos csak az, hogy vannak emberek, akik ezt nem képesek így egyben látni. Aztán persze az életbe nem mosom le magamról, hogy egy cipőtalp vagyok, aki végiggázol másokon. Azzal, hogy maradandó sebeket okozunk nem mindig jó szembe nézni. De én, megbocsátottam magamnak és mindig meg is fogok. A lényeg márpedig ez. Nem érdekel ki haragszik rám, amíg én békében tartom a múltam, a jelenem és a jövőm is, úgy, hogy még csak el sem szeparálom őket egymástól. Legalább én hatással vagyok az emberekre, legyen az bármilyen. Sokan még ezt se mondhatják el magukról.

Így megítélve magunkat és mérlegre téve az életünket, letehetjük a teljesen fölösleges terheket. El kell, hogy keserítselek, ha netán még olyan naiv lennél, mint én, kedves Olvasó, a gonosz mostoha és a nővérek, nem csak a mesékben léteznek. Mindig azok az emberek fognak elítélni, akiknek maguknak is vaj van a fülük mögött, mert ez feledteti velük a folyamatosan halasztgatott, ám egyre sürgetőbb önmérlegelésüket. Ezek az emberek mindig azon lesznek, hogy alád tegyenek. Azonban ezzel, csak magasabbra juttatnak, amíg ők maguk alattad maradnak. Tehát ez a dinamika. Hétköznapibb nyelven szólva irigység valami, vagy több valami miatt, ami bár neked van, ők sosem fogják elérni. Ugyanis ha föléd tudnának emelkedni, már rég nem foglalkoznának veled.

Azt javaslom, engedd ezeket az embereket minél közelebb, hiszen annál többet tanulsz, viszont sose felejtsd el, hogy ha mérlegelsz, hogy értéktelenek… és az értékteleneknek végül mindig menniük kell…

Ó, hát ma ilyen ihletett napom van, mert rossz a kedvem, hosszú napom volt, és idegesítenek az emberek. Legalábbis a nagy részük. Gondolkoztál már azon, hogy mi az, ami miatt megfog egy film, ami miatt nem tudsz elszakadni egy sorozattól, ami miatt nem tudsz letenni egy könyvet, ami miatt egy álom hatása alatt állsz napokig, vagy ami miatt mi nők bizonyos jelenteken elsírjuk magunkat?Nem tudod, mi? Na ma majd én megmondom a frankót, mert ilyen hosszú napok után, ilyen hülyeségek jutnak eszembe, amikkel úgy érzem foglalkoznom kell. Egy valami érinti meg az embert és ezt a filmrendezők, a producerek mind jól tudják. Az, hogy a büdös életbe soha nem fog megtörténni veled még hasonló sem. Kiábrándító? Lehet. De néha ezzel is szembe kell nézni. Ott áll a főhősfiú, meg a főhőslány és van pár szép csöpögősfájdalmas mondat, meg van egy kis puszipuszi és te anyám ott ülsz egy nagy doboz előtt és sírsz mint egy kisovis. Miért sírsz? Mert a fejedben nem az történik, amit a szemed lát. A fejedben ott állsz te, meg a kis szerelmed, meg elhangzanak azok a bizonyos mondatok, amiket jajjdenagyon szeretnél, hogy mondjanak neked és van egy szenvedélyes csók, ahol frissen mosott és szögegyenes a hajad még zuhogó esőben is és ahol az ajkak a megfelelő szögben érintkeznek és mindig tökéletes a rúzsod. Aztán az agyad rájön, hogy veled ilyen az életbe soha nem fog történni, hogy tele vagy gondokkal, hogy ma is elfeküdted azt a három száll hajad, hogy nem hogy a pasid, de senki nem súg a füledbe "olyan" szavakat és hogy miután megcsókolsz valakit a rúzsod a száján marad amitől nevetségesen bénán néz ki. Jóhogy bőgsz anyám. Én is sírnék. Ha a lehetetlen a mérce, kudarcra vagy ítélve.Tudod, van valami rémes dolog a valóságban, amivel mindenki szembesül. Valós. Ez pedig rohadt unalmas tud ám lenni... mert nincs tökhintó, ami elvisz a bálba és nincs herceg, aki utánad viszi a cipődet, ha nem adsz cserébe valamit. A valóságban el sem hagyod a cipődet, mert el sem jutsz a bálba és tulajdonképpen cipőd sincs, csak fapapucsod, amit ugyan elhagyhatsz, de akkor garantáltan lefagy a lábad télen. A valóság tele van bizar dolgokkal, például, hogy ha nem pihentető az éjszakád, gyűrötten ébredsz és garantáltan kócos lesz a hajad, vagy ha esőben mászkálsz, lefolyik a sminked. A valóság tele van játszmákkal, ahol a herceg más lábára adja a cipődet, mert lusta megkeresni téged és mert ugyanazt kapja egy sarokkal közelebb. Viszont ha valami szerencsétlen, aki maximum az udvaribolond megtalál a cipőddel, elküldöd a büdös francba, mert unatkozni fogsz, mert nem kapsz annyi eseményt, mint a filmben, vagy amennyit a fantáziádban kapnál a hercegtől, aki még mindig beéri más lábával... De legalább tudod mire számíthatsz. Ez nem valami negatív, lehúzó dolog. Ez csupán valós.Távol álljon tőlem, hogy azt sugalljam ne álmodj nagyot. De álmodozz, vágyj messze és tegyél is érte, hogy megvalósuljon. Viszont azt ne várd, hogy mindig történik valami eget rengető. Az élet az apró dolgok megélése. Persze vannak pörgősebb, eseménydúsabb hetek, de amíg a nyugalmat unalmasnak látod,

semmit nem értesz.

Azt kérdezte tőlem valaki egyszer, hogy sok kompromisszummal jár-e egy párkapcsolat. Rengeteggel. De valamit valamiért. Az érem párkapcsolat nélküli oldalának ugyanúgy megvannak a nehézségei, mint ennek az oldalnak. Ezt csak az tudja, aki igazán mélyről is szemlélte mindkettőt. No nekem kijutott innen is, onnan is a jóból. Megküzdöttem a magánnyal, és megküzdöttem magammal is, érted és talán mindkettővel főként a személyiségemért. Azért az emberért, aki lettem, és bár ezt már annyiszor olvasta mindenki, az eredményért legyen akár jó, akár rossz, csak magamat okolhatom. Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy mindkét oldal jár fénnyel és csillogással és jár démoni sikolyokkal is. Csak a hatásosság kedvéért. :) Szóval visszatérve a kompromisszumra olyan jó lenne egy tuti receptet írni, hogy hol van az a pont, amikor még tiszta kompromisszum és hol léped át azt a határt, amikor már önmagad és talán a meghatározó elveid, értékeid beáldozásáról van szó, anélkül, hogy bármi is történne ezért cserébe a másik fél felől. Szeretnék egy jó receptet kapni, hogy továbbadhassam. Hogy elmondhassam Nektek, hogy nézzétek, két evőkanál elv, négy teáskanál  meghajlás, fél liter őszinte szeretet, egy kávéskanál önérvényesítés, ugyanakkor, egy evőkanál önfeláldozás, ahogyan az édes ételbe is kerül egy csipet só. Többnyire... Na és akkor kész van. Ezek után én garantálom, hogy a másik fél is nyit, ő is enged és kiegyensúlyozottá válik a mérleg és nem érzed minden alku után úgy magad, mint egy kifacsart citrom, amiből már semmi nincs, de még a héjára is szükség lesz. De nem tehetem, mert nem tudok receptet és nem adhatok garanciát, még egy kevésbé önző társsal szemben sem. Mivel mindannyiónknak megvannak a "tyúkszemei", amiből nem tudunk, vagy csak kis részben vagyunk képesek engedni és amin, ha csak egy kicsit sikerül mozdítanunk már úgy érezzük, mi mindent megteszünk, őrült kemény munkával, míg a másik csak koncként lök elénk valamicskét. Ilyenkor érezzük, hogy kifacsartak minket és többre nem vagyunk képesek ezért a kapcsolatért, mert fogy az energiánk, és mert ha csak még valamit kérnek tőlünk, úgy érezzük, az egész személyiségünket kell alávetni egy másik embernek, aki semmit nem tesz meg azért, hogy erre csupán részben jogosult legyen. Persze lehet neki is megvan a "tyúkszeme"... Mintha pengeélen korcsolyáznánk, ha szabad egy ilyen képzavarral élnem. A határok megtalálása és átlépése. Adni tudás és elengedés. Mindegyikhez érteni kell. Tehát hol az a határ, ami még kompromisszum két ember boldogságáért, és ami már egy személy önszándékú lecsupaszodása, egy másik megtartásáért, attól rettegve, hogy talán a következő még ilyen sem lesz, ha lesz egyáltalán...?

Ha pénzed van, tiéd a világ. Megveheted a sarkon álló élvezetet, megveheted a rendőrt, szintén a sarkon (:D), megveheted a diplomádat és most mondhatod, hogy, na de boldogságot senki sem vehet. Erre én azt mondom, hogy igazad is van, de a boldogságot mindenkinek magának kell megteremteni, mindenkinek vannak boldog és kevésbé boldog szakaszai, szóval mégis csak könnyebb feltételeket teremteni a boldogsághoz pénzzel. Most pedig azt gondolhatod, hogy jó, de egészséget már csak nem lehet pénzért venni. Nyilván igazad van ebben is, de megveheted az orvost, vagy akár több orvost, a méregdrága gyógyszereket, megveheted a sajtót, hogy mindenki sajnáljon, és megveheted a legújabb kutatásokon alapuló műtéteket. Végső soron, lássuk be, hogy ha pénzed van, az egészségért folyó harcban is nagyobb esélyekkel indulsz. A lényeg, hogy Magyarországon nincsen korrupció. Engem személy szerint mégsem ez dühít.

Sokkal inkább ennek a fordítottja: Ha nincs pénzed, egy kicsit sem kapsz a világból. Egy mai nő, kis jóindulattal, valószínűleg szóba sem áll veled, ha nincs pénzed. És persze a férfiakba, ez annyira beleivódott, hogy manapság, elképzelhetetlen, hogy bárkivel beszélgethessek egy klubban, ha arra a kérdésre, hogy: "Mit iszol?" az a válaszom, hogy "Köszönöm szépen, semmit.". Ettől a ponttól, senkinek eszébe sem jut, hogy esetleg nem vagyok szomjas, ez a válasz, csak azt jelentheti, hogy köszönöm szépen, de nem tetszel. Szóval nincs mese, ha beszélgetni akarok, innom kell. Viszont, ha alkoholmenteset iszom, a rám költött összeg, pénzkidobás. Ha pedig alkoholosat, akkor abban a pillanatban azzá válok, ami ellen beszélek. Egy könnyen megkapható pénzéhes nővé. Ezt annyira jól tudják már a legfiatalabbak is, hogy szilveszter éjjel ezt a párbeszédet kellett végighallgatnom egy bankjegy-automatánál, két maximum 13 éves fiútól.

"- Vennünk kell le még ezer forintot haver, mert a csajokat le kell itatni, ha akarunk valamit.

 - Oké, akkor fejenként ezer. Biztos elég lesz."

Tehát klubban zsákutca ismerkedni, legalábbis nagyon úgy fest. Mi marad tehát ma? Megvan már a válasz a fejedben? - FACEBOOK.

Rengeteg kutatás foglalkozik a ténnyel, hogy egy egyedülálló személy, aki nincs regisztrálva Facebookon, vagy legalábbis valamilyen közösségi oldalon, mennyivel kisebb eséllyel indul a "húspiacon". És sajnálatos módon még megcáfolni sem tudom ezt a tényt, ugyanis talán én sem lennék együtt a kedvesemmel, ha az oldal nem lenne. Persze az sem titkolt tény, hogy számtalanszor ránéztem a Facebook oldalamra, amíg ezt a rövid jegyzetet megírtam…

Mark Zuckerberg maga is ezért találta ki az oldalt. Mi az ami motiválja a fiatalokat? A családi állapot. Ez az az információ, amihez korábban kellett néhány udvarias kérdés, vagy legalábbis egy-két jó ismerős, hogy kiderítsd. Továbbá ez az az információ is, amit ma legrosszabb esetben is két kattintással érhetsz el, szavak nélkül.

Kik azok, akik kezében van a jövő? A fiatalok. Akiket, mint láttuk a családi állapot motivál. Tudott valamit ez a pasi.

De korszellem ide, vagy oda, gyakran elgondolkozom rajta, hogyha egyszer tönkremenne a számítógépem és mondjuk az internet is, akkor itt maradnék egy írott betű nélkül és hiába van nekem a fejemben sok száz gondolat, még egyszer már nem tudnám így leírni. Semmi nincs az író-énemből, ami kézzel fogható. Adathalmaz. Talán én magam is az vagyok. Ha ez így van, csak remélni merem, hogy nem száll el egyik pillanatról a másikra az egész.

Vagyis a világot a Facebook irányítja, na meg a pénz. A pénz és a párkapcsolatok kapcsán pedig még álljon itt egy kérdés, ami nagyon remélem, hogy Téged is elgondolkodtat majd: Amikor összeomlik a pénz világa, ami hamarosan várható, és nem lesz különbség kínai és Armani öltöny között, hogy fogod kiválasztani a Nagy Ő-t?

Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, órákig tudtam arról elmélkedni, hogy milyen különleges az élet, az ember, a világ, amiben élünk. Mielőtt lefeküdtem aludni, végiggondoltam a napomat és minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy különlegesek vagyunk. Mindannyian. A plafont nézve, végiggondoltam, hogy vagyok én, a szüleim, a kishúgom és rengeteg más ember a világon, akik milliónyi dolgot, jelenséget, teljesen egyformán észlelünk, dolgozunk fel, úgy, hogy mindig lesz legalább egy valami, amit mindannyian máshogy látunk. Saját magunk, saját létezésünk. Persze, most mondhatod, hogy ezer más dolgot is máshogy látunk, ugyanis ami a kishercegnek, a saját rózsája, az nekem csak egy rózsa. De a lényeg a SAJÁT-on van. Minden, amit bevonunk a saját énünkbe, minden, ami részünkké válik, szükségképpen mást jelent nekünk. Mégis, így saját magunkhoz tartozóvá, ha úgy tetszik saját magunkká tesszük, azaz végtére is az az egy dolog, amit mind máshogyan látunk, mi magunk vagyunk. Innen tekintve vissza, csodálom akkori önmagam. Ez a felismerés annyira boldoggá tudott tenni, hogy minden éjjel jó érzéssel feküdtem és reménnyel telve ébredtem. Lelkesedtem. Ezzel szemben, most itt ülök, nézem a falat és az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy mikor történt? Hol volt az a pont, ahol elfelejtettem lelkesedni? Lelkesedni a legalapvetőbb dolog a létezés miatt. Mégis hogy a fenébe lelkesedhetnék egy másik életért, ha a sajátomért sem tudok?Persze van még olyan pillanat, hogy rácsodálkozom a világra, az élet olyan egyedi igazságosságára és az emberi természet minden különlegességére, de csak egy lány lettem, aki gyakran azon aggódik, hogy beolvad, hogy középszerű és senkinek nem tűnik fel, hogy valamiben különleges lehet, talán még saját magának sem. 

Valahol, félúton elveszett a gyerek. A gyerek, akinek nem kellettek nagy csodák, hogy meglássa azt, ami a világon a legnagyobb csoda, hogy élsz.  A gyerek, akinek feltűnt, hogy a világ színes és bár te csak egy szín vagy, mégsem kell magenta színűnek lenned ahhoz, hogy egyedi, és megismételhetetlen légy. 

Mindig sokat elmélkedtem a fájdalomról. Még jó, ugyanis, a világ legihletőbb dolgának tartottam. Volt egy sérülésem, volt min lovagolni, ezer témát lehetett vele behúzni és körbejárni. Rögvest én lettem a világ legkreatívabb embere. :) Azt hittem mindig így marad, de tudhattam volna, hogy az érzés intenzitásának csökkenésével változik a munkakedvem is. Újra boldog lettem, elfelejtettem a sérülést és láss csodát, körülbelül egy évig egy sort sem írtam, magam mindemellett kreatív művésznek tartva. :)Persze, ha kicsit belegondolsz, furcsa is kimondottan probléma nélkül írni. Képzeld csak el Carrie Bradshawt. Ugye, hogy igazam van, amikor azt mondom, hogy bizony, ha lenne élete és épp semmilyen problémája nem lenne a kapcsolataival, a magánéletével, a világgal, vagy egyáltalán, akkor dehogy is ülne le minden eset a laptopja elé és kezdene elmélkedésbe. Az idő alatt mennyivel sokkal inkább élné az életét, vagy még inkább aludna, hogy kipihent legyen, mint minden rendes ember. De lássuk be, ez legalább annyira bizarr, mint elképzelni, hogy Carrie egy pohár bármilyen ital nélkül ül le írni.

Egy a lényeg, a sérülés kell, ugyanis roppant kreatív leszel tőle, a pia meg azért kell, hogy okos is legyél, mert butasággal kreatívkodni, nem túl nyerő iparág, bár néha úgy tűnik, sok pénzt lehet vele keresni. :D

Most egyéb iránt jól vagyok. Szóval a fájdalom hiányzik, de sebaj, motiválom magam máshogy, bár valószínűleg kevesebbet írok majd. A sérülés persze megmaradt, de kicsit sem bánom, ugyanis építkezem belőle és különben is, ha nem lenne, mit olvasnál most? :)

Valami sokkal többet akarok nyújtani, mint eddig. Nem szenvedek, sehol egy kis fájdalom, tulajdonképpen nincs problémám és írni szeretnék, próbálok. Nagy feladat ez, így egy üveg bor társaságában láttam hozzá, kizárva mindazt, ami körülvesz. Nem törekszem semmilyen konkrét téma kifejtésére, csak számba veszem a dolgokat, úgy ahogyan azok jönnek és jól megrágva, (némi nyelvi játékkal élve) kiköpöm ide őket, Neked, aki ezt olvasod.

Emlékszem az első napomra itt az egyetemen. Vasárnap délután költöztem be és egyedül voltam a saját kis világomban, mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna. A kislány alig intett búcsút szüleinek, útra kelt egy bolt keresésére. Mindenem volt. Ruhám, ital, étel, ami szükséges, de én mást akartam. Cigarettát kellett vennem, ha már így rám köszöntött a nagy szabadság. Több mint egy órát bolyongtam a városban, ugyanis rossz irányba indultam el az üzlet felé. Egy doboz narancssárga PalMal a zsákmány, amire azonnal rá is gyújtottam. Fojtó meleg volt és a bolyongás is kimerített, fáradt voltam. Talán ennek is köszönhető, hogy az az egy szál cigi rosszabbul esett, mint valaha. Féltem, hogy talán hányni is fogok, de rögtön az első után, újabb dohányrúd került meggyújtásra. Három év telt el, azonban a beköltözés napjai még mindig így telnek. Itt valahogy eláraszt a szabadság. Vagy csak elárasztott.

Két éve lehetett, amikor egy buliban már nem bírtam meginni a sört, amit kikértem. A kezemben hoztam haza az üveget, amit a szobában betettem a hűtőbe és csak hónapokkal később ittam meg, szénsavmentesen, de leírhatatlanul jól esett. Mint a kisgyermeknek, aki nem léphet bele egy pocsolyába, mert ünneplő ruhában van és összepiszkítja azt. Várja a pillanatot mikor végre átöltözik és már szabadon játszhat, akár magát összesározva is. Igen, azt hiszem ilyen érzés lehetett. Most pedig szinte a legnagyobb természetességgel választottam ki és vettem meg a jól ismert bort, könnyeden is fogyasztom, és ha megunom a bölcselkedést kimegyek rágyújtani a megszokott cigarettámból. Felnőttebbnek érzem magam és egy kicsit talán az is vagyok. Talán még nem mindenki látta meg az analógiát, amit én már tudok.

Azon a bizonyos első vasárnapon itt, más is történt. Sokat bolyongtam valami/valaki miatt, ugyanis először rossz irányban indultam keresésére, aztán mikor megszereztem, belekóstoltam, és talán először nem is esett annyira jól, mint azt vártam, de második és harmadik próbálkozásra egészen megrészegültem tőle. Amikor ő távozott, becsuktam az ajtót, ami nem kizárt, hogy azóta is zárva áll. Minden figyelmemet a zárt ajtó kötötte le, és az, hogy mi módon nyithatnám azt ki újra. A kulcs azonban örökre elveszett és akárhányszor indultam is őrült keresésére, nem találtam. Az idő pedig kérlelhetetlenül telt és a mindenki arról beszélt, hogy pusztán az én kulcsom veszett el, az övé újra kinyitotta ajtaját. A sört, nem bírtam meginni, kézben vittem haza, és amikor hónapokkal később szénsavmentesen újra megízleltem jobban esett, mint valaha… azonban az ajtó sosem nyílt ki többé. Észre sem vettem, hogy néhány szuperhős az ablakon próbált meg bemászni. Sokan bejutottak, sokan csak megpróbálták, de végül mind az ablakon kívül landolt. Nem azért, mert nem voltak elég „szuperek”, pusztán miattam, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki, aki nem az ajtón át érkezik, bejuthat.

Évek múlva valaki belépett. Fogalmam sem volt honnan érkezett, de egyszer csak előttem állt és engem akart. Rámutatott arra, amiről igazán sosem tudtam, hogy a háznak hátsó ajtaja is van. Hiába akartam kiküldeni, nem tehettem, hiszen végül is ajtón érkezett és a saját szabályaimat mégsem szeghetem meg. Maradt. Újraépített engem, a házat, az életem és a kis belső világom. Megtette, amit sosem hittem, hogy lehetséges. Idővel már azt sem bántam többé, hogy a kulcsom elveszett, ugyanis ez biztosított afelől, hogy többé más már nem képes bejönni. Azonban ehhez az én erőmre, az én küzdeni akarásomra is szükség volt. Néha boldogan, néha egészen megkeseredetten harcoltam, de kitartottam, ugyanis engem is kíváncsivá tett, hogy sikerülhet-e ez az egyértelműen kudarcra ítélt vállalkozás. Ma is gyakran állok meg az ajtó előtt. Néha csak sóhajtani egy nagyot, néha egészen az élettel való vitatkozásig fajul a pihenő a csukott bejárat előtt, az igazságtalanság miatt, hogy az én kulcsomat elvették. Gyakran kinevetem az ajtót, gyakran érzek dühöt, gyakran vagyok szomorú és gyakran el is sírom magam, de többé már nem adom fel, többé nem kutatok kulcsok után, többé nem akarom semmilyen alternatív megoldással kinyitni.

Mi a tanulság? Lényegében annyi, hogy tanulj a hibáimból. Te, aki ezt most olvasod, soha, semmi esetemre sem szabad elhinned, hogy nincs másik esély, hogy nincs újabb lehetőség. Az élet mindig ad új utat, amin járhatsz, amennyiben a régi kicsúszott az irányításod, esetenként a lábaid alól. Gyakran mi választunk magunknak új utat, gyakran más valaki teszi meg helyettünk, de lényegében a változás, vagy az, hogy felnőj önmagadhoz elkerülhetetlen. A saját életedből nem maradhatsz ki, még akkor sem, ha a szereposztást nem feltétlenül te határozod meg.

A herceg nem okvetlenül az, aki csukva hagyja maga után az ajtót, de még az sem, aki az ablakon próbálkozik csellel bejutni hozzád. A herceg nem hősködik, a herceg leleményes és elég okos ahhoz, hogy tudja, hogy egy házba nem csak egy ajtó vezet. Az Igazi, csak egy mese, a lehetőség a valóság, amit bárkiben felismerhetsz, feltéve, hogy kinyitod a szemed. Az, hogy valakit számodra mennyi idő meggyászolni, sokszor nem is pusztán rajtad múlik, hanem a felmentő érkezésén is. Van, hogy a herceg késik, de lemaradnod róla lehetetlen. Megesik az is, hogy nagyon sok rossz házba csenget be, ugyanis eltéved a tiédet keresve, mégis garantálom, hogy megérkezik. Ne ijedj meg, ha gyászidőszak letelte ellenére is meg-megállsz az ajtód előtt. A tiéd, az életed része és a hallottainkról is megemlékezünk néha. Az se lepjen meg, ha a két érzés össze sem hasonlítható egymással, egyértelmű, hogy minden szerelem más és nem mindegyik a rózsaszín ködtől a nyuszikámig terjed. Van mélyebb, van letisztultabb, ami tényleg engedi, hogy szárnyalj. Minden ember, aki képes bejönni az ajtódon, személy szerint Neked van kitalálva és okkal kerül az utadba még akkor is, ha nem egy életre szól a találkozásotok. Minden idő, amit kapsz, érték, arra van, hogy fejlődj, hogy tökéletesítsd magad és szépen összeálljon egy ember, sok száz másik összeollózásából. Én olyan személyeket is a részemmé tettem, akik talán soha nem tudják meg, mekkora hatást is gyakoroltak rám, de én emlékszem, minden szerepre. Ettől sem kell megijedni, így még egyedi maradsz, hiszen nincs még egy ember, aki ugyanolyan arányban választ részeket magának, mint Te… és talán egyszer Te magad is részévé válsz valakinek, akkor is, ha az elkerüli a figyelmedet. Az ítélkezést pedig felejtsd el, attól, hogy valaki mosolyog és látszólag rengeteg ember veszi körül, még lehet nagyon magányos, és nem tudhatod milyen kiindulási alapból kellett megépíteni magát. Hiszen ezt az utat, mindenki végigjárja. De sebaj, legalább tudod, hogy nem csak Te vagy egyedül.

Néztem, ahogy arról beszél mennyi lány volt, vagy lehetett volna, aki bármit megtett volna érte, vagy beleszeretett. Nem volt kellemetlen, sem a téma, sem a helyzet. Magamról tudom, hogy minden ember, akivel összefújt a szél, hozzá járult ahhoz, aki lettem és pusztán ily módon, e kapcsán fontosak. Ezen kívül szívesen beszélek is róluk persze, mert jó sztorik, vagy éppen kinevethetővé teszem magam, és annyira jó összehasonlítani az akkori valakit, a mostani önmagammal, mert így látom csak igazán a belefektetett munkámat és az időt, hogy ki lettem és főleg, hogy kiből. Sosem feszengem ilyen témákkor, semmi olyan nincs bennem, hogy biztos még mindig őt szereti, mert így és így beszél róla… hálás vagyok, hogy ilyen szempontból mindig tisztában voltam vele, hogy egy nagy kalap baromság, amit a sok ifjúsági magazin ír… Tudod arról, hogy hogyha a pasid az exéről beszél, akkor még mindig őt szereti, vagy ha nyitott szemmel csókolózik, akkor nem szeret…

Sőt, kimondottan érdekel a téma. Hozzá tartozik, és mindent tudnom kell, ami hozzá tartozik. Én is mindent meg akarok mutatni, mert ha Neki készültem, akkor látnia kell, az erőket, amik pontosan olyanná formáltak, amilyenre szüksége van. Biztos vagyok benne, hogy néhány tulajdonságom, talán pont azok, amiket a legjobban értékel, vagy szeret bennem, sosem alakultak volna ki, ha az Alkotó, nem ilyen kemény vésőkkel farag… és szépen összeáll bennem a kép, hogy minek miért kellett történnie… amiket sosem értettem. Olyan puzzle darabok, amik hiányosságukkal, éles végükkel és a köztük maradt ürességgel sebezték és karcolták a lelkem forrnak eggyé most és lassan látni vélem önmagam…

Tehát örültem, hogy beszél, hogy megnyílik és csodálat közelien hallgattam. Ha valakinek önbizalma van, mindene van. Nem kell Adonisznak lenni a jobbnál jobb nőkhöz, csak kellő mennyiségű önszeretet kell hozzá. Ha van taktika, van stílus és van némi ego, minden van. Nem új keletű a dolog, láttunk már hasonlót számtalanszor. Ahogy mesélt, először azt gondoltam, hogy akár én is lehetettem volna valamelyik lány. Biztosan meg tudott volna hódítani. Talán nem adtam volna magam könnyen, de meg tudott volna törni. Meg tudta volna szerezni azt a lányt, aki voltam. Csak kicsit játszottam el ezzel a gondolatsorral, amikor bevillant a felismerés… és most?

Azt mondta, még az arcom is megváltozott. És tehetetlen voltam. És kiszolgáltatott. Mi van most? Elérkezett az idő, hogy igenis meg tudna bántani, de ezt már eddig is tudtam. Korábban is éreztem, hogy oké, most már gyakorlatilag védtelen vagyok. Azonban most közel sem ez nyomasztott leginkább. Leírhatatlan félelem futott át akkor rajtam. Annak a félelme, hogy lecserél… ez annyira banális. Különösen így leírva az, de egyszerűen nem tudom máshogy megfogalmazni. Féltem, hogy van szebb, van jobb, van több, van érdekesebb és legfőképpen, hogy van valahol egy valaki, aki nem én vagyok. Többé nem akartam, hogy legyen. Mióta ismerem először ijesztett meg, hogy elveszíthetem. Abban a pillanatban egyszerre éreztem magam boldognak, hogy ez hosszú idő után újra felmerül bennem és nyomorultnak ugyanezen dolog miatt.

Boldogság, szeretet, egység, párkapcsolat, hiány, tisztelet, barátság, önkontroll, vágyakozás, fájdalom, félelem, gyűlölet… ugyanazon dolog, különböző vetületei, vagy tévedek? Ezek az impressziók, lassan kikristályosodnak bennem és fogalmazódnak meg egyetlen szóban: szerelem. Rendben, tegyük fel, hogy elfogadom, hogy megtörtént a lehetetlennek hitt nagy dolog és újra szerelmes lettem. Tegyük fel, hogy viszont szeretnek. Tegyük fel, hogy nekem lett teremtve, hogy tökéletesen passzolunk, tegyük fel, hogy minden rendben… de hiába teszem fel, az élet nem így működik. Az élet elveszi, amit ad, az életben nem lehet bízni. Az életben a tündérmesék nem végződnek happy enddel, az életben a játék lényege a fájdalom.

Valahol, azonban boldoggá tett, hogy ezt érzem. Bizonyíték volt arra, hogy tényleg fontos nekem és nem is akármennyire.

Csak lehet, hogy eddig nem tűnt fel benne számomra a férfi, aki bárkit megkaphatna. Hinni akarom, hogy elég vagyok, hinni akarom, amit mond, hogy ez most tényleg más, de nagyon nehéz. Pedig megvan a magamhoz való önbizalmam, csak nem bírok ki több veszteséget. Hiszen miért is ne csúszhatna ki a kezeim közül? Mivel tudok többet vagy vagyok jobb, mint akárki? Egyszerű a képlet, csak jó az időzítés… csak jó a mikor. A ki sosem számít eléggé. Azonban ha ez így van, a ki, jelentéktelen, mozgósítható és lecserélhető.

Némileg sötétre sikerültek ezek a sorok, de csak azért, mert valahol mögöttük, egy okos, logikus, sérthetetlen, felnőtt nő képébe bújt kislány áll, aki nagyon naiv, nagyon buta, irreális, és akit a legapróbb szél is elfúj. Akit igenis meg kell védeni, akármilyen erősnek is mutatja magát olykor. Akit igenis meg kell menteni, akármi is a véleménye a hercegről. Aki egy álomvilágban él, ami, amikor teljesülni látszik, a világ legijesztőbb, legsötétebb, legkilátástalanabb útvesztőjévé változik.

Ez semmi más, csak egy teljesen hétköznapi, normális dolog. Ami mindenkinél, ugyanennyire banálisan jelentkezik a szerelem járulékos részeként. Legalábbis ezt hiszem. Azonban én most csak egyet akarok. Kelleni. Szükségletté válni. Egyedivé és pótolhatatlanná válni. Pont olyanná, amilyen valójában vagyok.