Key Site

Boldogság, szerelem, egység, párkapcsolat, hiány, tisztelet, barátság, önkontroll, vágyakozás, fájdalom, félelem, gyűlölet… ugyanazon dolog, különböző vetületei, vagy tévedek? Nem, ezt erősen kétlem. Különös játékot játszik velünk az élet. Ezek impressziók, képtelen vagyok egységbe foglalni azt, ami bennem van. Lehet, hogy bele fogok szeretni Sanyiba. Tegnap az első és mindenkori próbáját álltam ki egy kapcsolatnak. Túl hamar dobtam saját magam a mély vízbe, de óriási önkontrollal álltam ki… a hűség próbája. Hűség? Ugyan már… én? Hát, ha nem is elég etikusan, ha nem is elég tisztán, de megcsináltam. Mi is fedi le tulajdonképpen a hűség fogalmát? Az, hogy nem fekszel le mással, az, hogy nem csókolod meg, az, hogy nem fogod meg a kezét, az, hogy nem öleled át, az, hogy nem simogatod, az, hogy nem adsz neki puszit, az, hogy nem táncolsz vele, hogy ezeket még gondolatban sem játszod le, az, hogy nem beszélgetsz flörtölve vele, az, hogy rá sem nézel, vagy az, hogy egyáltalán el sem mész olyan helyre, ahol kísértésbe eshetsz? Szándékos a fordított sorrend, de szituációfüggő ezen esetek megcsalásnak minősíthetősége. Emberfüggő, hogy milyen súllyal esnek latba és lelkiismeret függő, hogy magunk vagy mások esetében mit és hogyan számítunk. Felelőtlenség volt tegnap elmennem bulizni. A felelőtlenségek felelőtlensége pedig, hogy az alkoholfogyasztást sem hanyagoltam.

De hogy kérhetnél bocsánatot azért, ami vagy?

Az a lány vagyok, akit szabadon megcsókolhatsz egy buliban, holnap úgyis idegenként tekint rád. Az a lány vagyok, aki nem pusztán tud úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, hanem úgy is érzi, mintha nem történt volna semmi. Az a lány vagyok, akit nem tudsz megbántani, azzal, hogy mással kell, hogy lássalak, de fordított esetben ez téged se zavarjon. Az a lány vagyok, akivel együtt lehetsz, ha mindketten akarjuk, de az a lány is én vagyok, aki lelkiismeretfurdallás nélkül visszautasít, ha épp nincs hozzád kedve. Szabadon távozhatsz. Sértettség és fájdalom nélkül. Az a lány vagyok, aki nem fog küzdeni érted, sőt egy lépést sem tesz irányodba, de az is, aki elvárja, hogy tégy meg mindent, ha engem akarsz. Az a lány vagyok, akit már nem tudsz igazán megbántani, maximum a felszínen, ugyanis az érzéseim és a lelkem már nem osztogatom. Tudod, ezekre még szükségem van. Az egyetlen dolog, ami csak az enyém. Az a lány vagyok, aki megadja neked azt az illúziót, hogy játszhatsz vele, habár a szálakat ő mozgatja. Az a lány vagyok, aki szörnyen fél attól, hogy egyedül marad, viszont az is, aki halára rémül egy normális kapcsolat lehetőségétől is. Mindez akár egy időben is. Az a lány is én vagyok, aki nem akarja feladni önmagát, aki nem akar megváltozni, kiszolgáltatottá válni és különösképpen szerelmes nem akar lenni, még akkor sem, ha ez minden, amire vágyik, még akkor sem, ha te vagy az, akire vágyik.

Nagyon félek. Nem akarok adni magamból, nem akarom elveszteni a határaim, nem akarok lebegni, nem akarok minimálisan sem eggyé válni valakivel. Nem akarom kevéssel beérni, ha több is járna. Hiszen miért maradjak hű egy valakihez, ha, amikor akarom, akár minden nap más ölelhetne. De nem ölel. Mert ölelni azt szoktuk, aki fontos nekünk. Rég éreztem ezt. Rég éreztem azt, hogy ragaszkodnak hozzám. Különösen azt éreztem régen, hogy számítana, ha amikor egy férfivel beszélgetek, hirtelen nem én ülnék ott, hanem egy talán ugyanilyen okos, csinos, szép nő. Tehát rég nem éreztem helyettesíthetetlennek magam és jómagam is rég éreztem helyettesíthetetlennek a mellettem ülőt. Nem akarom, hogy az, akit ma megcsókolok, ne legyen többé helyettesíthető. Mi lesz, ha helyettesíthetetlen lesz és elveszítem? Annyira kelekótya vagyok… mi lesz, ha elpazarolom, elhanyagolom, eltöröm, nem vigyázok rá? Sosem éreztem magam túl kompetensnek egy igazi kapcsolatban, bár mindig tudtam mit kellene tennem, valahogy ha olyan emberrel járok, aki iránt érzek is valamit, elveszítem a fejem és nem viselkedem logikusan. Hisztizek, balhézom a semmin és egyáltalán a létező összes eszközzel igyekszem elijeszteni az illetőt. (Azért kibírták már páran, csak az első pár hónapig tart.) Azonban most, hogy ennyire kijöttem a gyakorlatból, és ennyire nem tudom már milyen félteni valakit, biztos, hogy nem vigyáznék rá megfelelően. De miért áltatom magam, hogy azért félek, mert a másik, vagy én sérülhetek? Én az önállóságom feladásától rettegek, nem akarok függni valakitől, nem akarok áldozatokat hozni, nem akarom az életem megosztani és különösképpen nem akarok szabályokkal élni. Ijesztő az is, hogy egy kapcsolatban jelenleg semmi többet nem látok, mint szabályok szükségtelen rendszerét.

Úgy megy minden, ahogy mindig is szerettem volna. Olyan embert képzeltem magam mellé, akivel nem egy diszkóban ismerkedem meg, olyan embert, akivel hosszasan randizunk, beszélgetünk, megismerjük egymást, és amikor megtörténik az első érintés, remeg mindenünk, mert már annyira vágytunk rá, az első csókot pedig még jóval az első érintés után képzelem. Meg akarom élni a vágyakozást, a végsőkig, amíg bírom. Olyan embert képzeltem el, aki elég erős személyiség, hogy ne gyűrhesse maga alá az én elsöprő erejű személyiségem. Olyat, aki elég férfi, hogy én nő tudjak lenni. Olyat, aki mellett nem kell figyelnem arra, hogy milyen szavakat használok, hiszen elég művelt, ahhoz, hogy megértse, miről beszélek. Olyan férfit, aki mellett nyugodtan lehetek okos, aki mellett intellektuális felüdülés az eltöltött idő, azonban olyat, akivel szörnyen bohóc is lehetek, mert humorérzéke is van. Olyat, aki tud újat mondani, akitől tanulhatok. Aki kíváncsi rám, az életemre és képes figyelni a legapróbb részletekre is, hiszen tudja, hogy mindig abban van a lényeg. Olyat, aki elég érett mindehhez… és most így megy minden. Pont, ahogyan elképzeltem, hogy milyen lesz. Én meg fekszem az ágyon és minden nappal egyre jobban rettegek, hogy hol jön el a pont, ahol kötődni kezdek, ahonnan képes lenne megbántani, ahonnan tartozom neki például a hűségemmel, ahonnan már nincs visszaút attól, hogy egy pár vagyunk… ahonnan az övének kell nyilvánítanom magam. Reszketek, még a gondolattól is. Nem tudom kész vagyok-e rá, Rád… Egyik nap időt akarok, másik nap azonnal fejest akarok ugrani ebbe a helyzetben, ahol törődnek végre velem. Mondd, hogy van időm, mert az a lány vagyok, aki félelmetesen önző…

Az ujjaim teljesen elgémberedtek. Épp most olvad a testem egy fagyás közeli állapotból. Kinn rémesen hideg van, pedig lesz ez még rosszabb… és én ismét tanúbizonyságot tettem őrületes naivságomról, ami évek óta kísért. Meggyőződésem, hogy már sokkal kevésbé birtoklom ezt a tulajdonságot, mint kezdő koromban, de még mindig képes elbánni velem, habár egész hatásosan tartom kordában. Ha ugyan észreveszem, amikor működésbe lép.

Laci kedves srác. Szeptemberben ismertem meg, mondhatom igazán jó képű. Önbizalom nélkül, kissé visszahúzódó, de igazán aranyos. Zsinórban a negyedik buli óta vele vagyok. Persze úgy, hogy puszival köszönünk, csókkal búcsúzunk. Ismerősöm iwiw-en, facebook-on, felvett msn-re, ahol naponta beszélünk is, ahogy az szokás… tehát nem a hagyományos smárolunk egyszer, aztán viszontlátásra sztori. Pedig én annak indítottam. Nem veszek én komolyan senkit, 25 év alatt meg különösen nem. Aztán a következő alkalommal újra egymásra találtunk, legközelebb szintén és a ma ismét… a naivságom kivételesen mégsem abban nyilvánult meg, hogy megvettem a függönyt, hanem abban, hogy azt mertem feltételezni, hogy egy férfi lehet „nem férfi”. Azt gondolta, ma felvihet a lakásukra, és nem volt elég egyszer elmondanom, hogy én márpedig nem megyek. Nem igazán csak róla fog szólni ez a bejegyzés… nem ő az első és nem is az utolsó, aki nem néz ki belőlem többet, de ne legyünk naivak, hiszen csak férfiak.

Kezdem rohadtul unni, hogy senki nem lát bennem egy egyszerű testnél többet. Tisztában vagyok vele, hogy dekoratív vagyok és vonzó. Azzal is tisztában vagyok, hogy a szexualitás fantasztikus dolog és szükséges egy jó kapcsolathoz, de hogy ennél mélyebb dolgokat már senki ne lásson bennem, abból köszönöm, elég volt. Talán az, hogy így nézek ki, nagyobb átkom, mint áldás. Persze azért szeretem a külsőm, szeretem, hogy megnéznek az emberek, szeretem, hogy kicsi kivétellel bárkit megkaphatok, de a könyököm jön ki, hogy senki nem lát a nemi szervemen túl. Pedig akár milyen mélyen is rejtem el, akár mennyire nem látszik a sok csalódástól véresen, sebesen, meggyőződésem, hogy még a külsőmnél is szebb valami lakik odabenn. Ha valakinek lenne végre elég kitartása és bátorsága hozzá, annak talán segítenék is megkeresni és valami igazán értékeset kaphatna… ugyanis ha én valakit beengedek a szívembe, azért bármit megteszek. Azonban van ember, aki az értékes helyett beéri a kielégítővel. Másképp fogalmazva a minimummal.

Itt említeném meg, hogy sokkal többe nézem azt az embert, aki elém áll és közli, hogy semmi mást nem akar, csak egy vagy több élvezetes estét velem. Az ilyen ember legalább nem kertel, nem udvarol körbe, egyszerűen meri felvállalni, hogy ő ilyen és így nem bánthat meg, vagy ha mégis fájdalmat okoz, azért csakis magamat okolhatom.

Azonban az ember, aki úgy tesz, mintha értékesnek találna, azt mondja, boldoggá akar tenni és az érdekli milyen is vagyok én igazából, belül, aztán mégis úgy tűnik, hogy az agya neki is leragadt egy kellemes látványnál, a meztelen testemnél, ami éppen vonaglik rajta, azt már semmibe sem nézem.

Ez az ego taktikázása. Ez olyan dolog, ami minden nyíltságot nélkülöz. Az őszinteséget én akkor is tisztelem, ha fájdalmas és szörnyen bunkó, amit a tartalma hordoz. Miért nem vagyunk hát őszinték egymással? Miért játsszuk a szerepinket? Sosem gondoltam, hogy ezt leírom, de annyira becsülöm Szalait ez ügyben. Mert leszögezte, hogy nincsen kész egy kapcsolatra, de ha jól érezzük magunkat együtt, akkor miért ne játszunk, feltéve, hogy ezekkel a feltételekkel én is benne vagyok. Azonban nem ez a legfontosabb, amit tisztelek benne. Hanem az, hogy e szavak ellenére ő túllátott a testen. Meg akart ismerni, belém akart látni és mindig is érdekelte minden, ami a lelkem mélyén bánt, vagy éppen jól esik. Nem pusztán az volt a lényeg, hogy betömjön egy lyukat, érdekelte a lyukat körülvevő ember. Nem megdugni akart, hanem szeretkezni… na, ez a nem mindegy. Egy idő után mindenki átlátja a különbséget.

Egyszerűen nem tudom másképp kifejezni magam, félek. Meg vagyok rémülve, hogy létezik-e egyáltalán a földön olyan férfi, aki szeretné tudni, hogy ki vagyok én. Lesz valaki, aki végre meglátja az embert? Nem vagyok prűd, dehogy. Egyszerűen csak nem adom magam akárkinek, rögtön és akárhol. Mert engem igenis érdekel, kéjbotot magán hordó ember.

És nem, nem könnyű nemet mondani. Az én vérem is forr és éget és semmi más nem kattog az agyamban, csak az, hogy kielégülni-kielégülni-kielégülni, főleg ha valaki annyira felizgat, akár egy csókjával is. De bennem van tartás. Nem lehetne, hogy csak egyszer ebben a mocskos szajha életben ne nekem kelljen gondolkodni? Nem lehetne, csak egyszer elengedni magam és átadni mindent a mámornak, ami bennem zajlik. Nem lehetne, hogy egyszer a nagy racionális férfi gondolkodjon végre és vigyázzon a törékeny, érzelem- irányította nőre? Nem visszás ez a dolog kicsit? Ha én vagyok az, akit mindig minden körülmények között az érzelmeim irányítanak, akkor miért én mondom azt, hogy nem? Megmagyarázni sem tudom miért nem, hiszen kívánom, akarom, sodor az ár magával és az agyam őrjöng, amikor kimondom, hogy nem, nem megyek veled haza. Sőt a nyelvem majd ki szakad a helyéről, mikor ez a mondat elhagyja a számat. Ez a mondat, ami ellenkezik minden érzésemmel és ösztönömmel. Valami sikít belül, hogy normális vagy? Nem akarsz nekem jót? Hát dehogynem akarok… és épp ezzel teszek azt.

Aki nem érdemel ki, nem kaphat meg, és aki tényleg azt hiszi, hogy ennyire könnyen eljuthat velem a puszitól az ágyig, az őrült nagy tévedésben van. Arról az emberről pedig, aki azt, gondolja, hogy miután egyszer nemet mondok az ajánlatára, egy kis félhomállyal, a megfelelő helyre és időben adott csókokkal és érintésekkel, felizgatva, vagy egy lelkis lelkiismeretfurdallást okozó zsarolással, vagy bármilyen más szánalmas eszközzel megváltoztathatja a döntésem, esetleg kísérletet is tesz rá, arról végképp meg van a véleményem.

Nos, kedves uraim, ki is a racionális?

Fogalmam sincs, mennyire vagyok blog-képes egy ilyen késői órán, ugyanis nálunk jelenleg hajnal van és őszintén szólva a tegnapi éjszakám sem éppen alvással telt. De bennem van három adag kávé, egy csésze serkentő tea és legalább tíz szál cigaretta, amik segítik a testemben a vér normális áramlását, és talán ami miatt még mindig nem alszom, pedig megtehetném és reggel ismét kemény nap vár rám, korai keléssel, talpon léttel és újabb éjszaki élettel. Azonban úgy éreztem, ha nem kezdem el, ha nem írom végre ki, akkor nem hagy majd nyugodni a gondolat és elhalványul bennem a keltett hatás és érzés (?), nyilvánvalóan csak akkor, ha esetemben beszélhetünk ilyesmiről. Bizonyára emlékszünk még az első blogbejegyzéseim egyikében említett lesz- kapcsolatom néven futó fiúra. Arra jutottam, hogy megnevezem, mert különben is elég bonyolult az egész, hát még ha a nevét sem írom le. Tehát Szalaival azóta is tartom a kapcsolatot. Elég rapszodikus az életünk, de mégis van benne egy állandóság. Ráadásul miután túlléptem az első fellángolást követő, úgy érzem, bele tudnék szeretni fázison, sokkal többet találkozunk. Ez nyilván az életemben bekövetkezett változások okainak is tekinthető. Máshogy állok a dolgokhoz, az érzelmekhez, a világhoz, a férfiakhoz. Amikor legutóbb találkoztam vele, elhangzott az eddigi ismeretségünk legromantikusabb mondata tőle, mégpedig, hogy megharagudna rám, ha más férfivel látna, vagy ha lenne valakim. Persze rögtön hozzátette, hogy ne ijedjek meg, ez csak szimpla birtoklási vágy a részéről és semmi érzelmi háttér nincs mögötte. A hét elején ismét találkoztunk, egy viszonylag hosszú kihagyás után. Kimondottan furcsa volt. Érzelmesebb és kétségbeesettebb, mint amilyennek valaha láttam. Most először éreztem azt, hogy ugyanattól fél, amitől én. A csalódástól, a sebezhetőségtől és persze a kötöttségtől is. Mindentől, amivel egy normális kapcsolat járna. Ugyanakkor az egyedül léttől is fél, fél attól, hogy nem választ jól, ha egyszer választ és különösen fél attól, hogy nem önmaga miatt választják őt. Ilyet, ha egy férfi meg is él, ritkán mond ki, de most éreztem. Láttam rajta, utalt rá… és mintha mindent szakasztott ugyanúgy élne meg, mint ahogy én megélem ezt a boldog gyötrődést, mindig társaságban, és mindig egyedül. Szeptember vége óta, csak barátilag járunk össze, beszélgetünk és élvezzük egymás társaságát. Azt hittem vége, rég nem is izgultam már, ha találkoztunk, ha hívott, vagy írt és rég nem éreztem magam zavarban, ha valamiről beszélnem kellett előtte. De ez alkalommal megcsókolt. Nem volt már bizsergés, mint korábban, de jól esett, hogy megölelnek, jól esett, hogy törődnek velem és jól esett, hogy egy olyan férfi karjaiban vagyok a sok átmulatott éjszaka után, aki a belső értékeim is ismeri és szereti is. Megemlítette, hogy mennyi változáson mentem keresztül, amióta megismert. Teljes mértékben igaz, azonban elgondolkodtatott, hogy vajon hogy tetszettem neki jobban. Egyszer talán majd meg is kérdezem. Rengeteg témát kibeszéltünk, aztán ahogy a sötétben egymás mellett ültünk, arra jutottunk, hogy menjünk és térjünk nyugovóra. Mondtam is neki, hogy szerintem is, úgyis tudom, mennyire kényelmetlennek tartja ezt a helyet és mennyire utál itt lenni. Életem legnagyobb meglepődése következett ezután, mélyen a szemembe nézett, hosszú csend következett, aztán egy tőle még nem ismert hangszínben azt mondta: Veled nem. Ebben a pillanatban olvadtam volna semmivé egy évvel ezelőtt, azonban most három különböző beszólás jutott eszembe a helyzet képtelenségét firtatva, plusz egyszerűen nevetni szerettem volna. Nehezen fogtam magam vissza, de megtettem, mert ha ennek az újabban érzelemmentes fiúnak az új szárnypróbálgatásait a romantika felé letöröm, talán soha nem próbálja újra. Így hallgattam és megvártam, míg felébred. Újabb hosszabb csend után, pillanatok alatt visszatért saját magához és már nevetett rajta, de teljes mértékig elégedettség töltötte el és követelte, hogy valljam be mennyire romantikus is volt ő és hogy ez a kijelentés mennyire szép volt. Így visszatalálva saját magához csókolt meg újra. Aztán megfogta egy pillanatra a kezem, míg újra fel nem ébredt, amikor én kihúztam az enyémet az övé alól. Nosztalgiázott arról, amikor megismerkedtünk és megemlítette azt is, hogy álmodott velem. Azt álmodta, hogy együtt jártunk és napokig az álom bűvkörében volt, állítása szerint. Rettenetesen meglepett a viselkedése. Valamikor a legnagyobb vágyam lett volna, hogy ilyen helyzet álljon elő köztünk, de most nem sok mindent éreztem. Maximum annyit, hogy mennyire szívesen megmutatnám neki, hogy megbízhat újra a nőkben… legalábbis bennem. Be is tudnám bizonyítani, talán el is tudnám érni, hogy belém szeressen, de más idők járnak. Bárhogyan is lenne, köztünk nem működhetne. Hogyan is, mikor soha nem tudnék bízni benne. Ahhoz már túl sok mindent tudok róla. Túl sokat. Azonban pillanatok alatt nyilallt belém a felismerés, hogy az utóbbi egy évben, az X után maradt űrrel való megküzdésben, nincs még egy ember, akinek ennyit köszönhetek. Önbizalmat adott. Elhitette velem, hogy szép vagyok és ez a legrosszabb napomon, vagy reggelemen is így van. Meggyőzött, hogy érdekes vagyok. Hogy érdekes lehet mások számára a gyermekkorom, az életem és a fájdalmaim is. Az ő hatására elhittem, hogy nem vagyok kisebb értékű ember attól, ami köztem és X között történt. Elhittem, hogy szerethető vagyok. Segített átvészelni a legfájdalmasabb időszakokat, amikor X vagy csak maga a szerelem a legjobban hiányzott. Betöltötte az űrt, üres papírként adta magát, amit szabadon rajzolhattam tele, töltöthettem meg tartalommal. Hagyta, hogy lángra lobbanjak iránta, aztán pedig megmutatta a következményeit… eltűnt, hogy érezzem újra át, milyen a sebezhetőség és hogy egy újabb fájdalom hatására gyógyuljak lassacskán. Nem fájdalommentesen, de biztosan. Hagyott tévedni és mindig meghallgatott. Hagyott elmenni, azonban a maga módján ragaszkodott. Mit köszönhetek neki még? Azt, akivé váltam. Sosem gondoltam, de eltanultam minden lépését, minden taktikáját. Eltanultam a nyers őszinteségét, eltanultam a független és társas szükségleteket mégis csak kielégítő életformáját, eltanultam, hogy egyszerre több potenciális kapcsolat kialakulási lehetőséget tartsak magam körül, hogy soha ne érezzem, mennyire magányos is vagyok valójában. Persze a kihagyhatatlan, ami a legfontosabb: megtanultam az érzelemmentességet. Amennyire csak ember képes kizárni az érzelmeit megtettem. Minden ellesett dolgot, a magam szükségletei szerint forgattam, dolgoztam át, és mint minden jó tanítvány, talán túl is léptem a mestert. Hiszen míg neki fontos, hogy az őt körülvevő nőket belülről is ismerje, hogy szeressen velük beszélgetni, hiszen csak így teljes a kép, nekem ez semmit nem számít. Nem kívánok senkit megismerni, nem akarom tudni, hogy milyen emberek és magamból sem akarok adni, hogy ők se tudják, én milyen is lehetek. Egyetlen egy dolog, amit akarok velük, meghódítani őket. A hódítás öröme az egyetlen dolog, ami célt ad az egésznek. Tehát ennyi? És mi az eredmény? Egy tökéletesen ugyanolyan ember nőben, mint amilyen ő férfiban. A stílus közötti különbségek, csupán a nemiekből adódnak. A lényeg tehát az, hogy mindenem, amim most van és minden, ami lettem az ő érdeme. Köszönettel tartozom neki, megannyi más dologért is…

…és hogy szeretem-e? Igen, szeretem. Jobban, mint valaha, érdek nélkül és szerelem nélkül.

Mindenek előtt, mielőtt bármit is írnék, szeretném leszögezni, hogy bármennyire is ki vagyok készülve, bármennyit is sírtam az utóbbi időben, boldog vagyok. Talán ez így bizarr. Azonban az igazi élet ilyen. Tele van bizarr színekkel, szagokkal, ízekkel és érzelmekkel. Kérdezheted, hogy ugyan miért is lennék én most boldog? Az utóbbi egy hétben, többet sírtam, mint X miatt talán összesen. (Persze ez nyilván túlzás.) Azok az érzések, amiket ő hagyott és keltett bennem, olyan fájdalmakkal jártak, amik miatt már nem tudtam sírni. Az a fajta érzelem, ami annyira intenzíven szörnyű, hogy sírni sem tudsz. Jó ideje nem szólt blogbejegyzés róla, pedig az egész miatta indult el. Ennek egyszerűen nem tudok nem örülni. Boldoggá tesz, hogy fáj a szívem, boldoggá tesz, hogy nem miatta, boldoggá tesz, hogy tudok másra koncentrálni.

Ma az gondolkodtatott el, hogy mennyit várunk az életben és mennyit alkudozunk a sorssal, ha valami kapcsán nem tudunk dönteni. Jeleket várunk és mindenben jelet látunk. Ismerősek a mondatok, ugye: Ha most páros perc van a telefonon írok neki. Ha holnap rámír, akkor nekünk együtt kell lenni. Van, aki ilyen piciben alkudozik a sorssal, van, aki sokkal nagyobban. Fogadásokat kötünk az életünkre, a nagy döntésekre, egyszerűen mindenre. De miért? Ma fogalmazódott meg bennem először ennyire konkrétan, hogy mennyire szükségtelen ez az alku. Azt hiszem, hogyha a sors ad valamit, el kell fogadni. A lehetőséget meg kell ragadni, élni kell vele, különben elúszhat. Nem hiszem, hogy mindent jelnek kell venni. Már nem. Még akkor is, ha a véletlenben magában nem hiszek. Abszolút rossz döntést azt hiszem, nem lehet hozni. Talán eltér a vágány az útról, talán van egy kitérő, de ha szükséges, egy másik vágányon vissza lehet találni. Ha belebukunk valamibe, a sors megadja a javítási lehetőséget. Radír persze nincs, de azt hiszem több út is megadatott, hogy eljuthassunk a kiteljesedésig. Ha csak egyetlen egy lenne, és nem lenne visszaút, állandó rettegésben kellene leélni minden percedet. Rettegve attól, hogy letérsz az útról és az egész életed elrontod. Akkor bizony azt is komoly jelentéssel felruházott jelekre kellene bíznunk, hogy melyik üveg ásványvizet vegyük a boltban, hogy melyik helyre menjünk szórakozni, vagy, hogy lépcsőn vagy lifttel menjünk fel a 4. emeletre. Ezek persze automatikusan jönnek, vagy a 6. érzékünk súgja meg, nem hagyatkozunk jelekre. Alapesetben biztosan nem.

Van, hogy bizonyos helyzetek egyenértékűek. Tulajdonképpen, ha én elvégzem a pszichológia szakot, akár a Debreceni Egyetemen végzem, akár a Pázmányon, pszichológus leszek. Ez tiszta sor. Nyilvánvalóan van a képzésben különbség, de a végeredmény mégis egy diploma és a személyiségemen múlik, hogy hogyan kamatoztatom. Mindkettő kihasználható maximálisan. Talán csak a lehetőségeimen múlik, hogy melyik mellett döntök. Hogy melyikhez lakom közelebb, hogy hol voltam nyílt napon, hogy hol lakik a szerelmem, stb. Válogathatunk az okok között, akár napokig is. Lássuk be, akár melyik egyetemet is választom, attól még nem leszek orvos, hogy Debrecenben vagyok, vagy attól még nem leszek villamosmérnök, hogy a Pázmányon. Pontosabban nem attól leszek orvos, vagy villamosmérnök. Összegezve, meggyőződésem, hogy ha a sors megajándékoz egy lehetőséggel, azt nem véletlenül adja és nem szükséges állandóan a jeleket keresni az elfogadására vagy épp az elutasítására. Talán éppen egy barátnőmmel szeretnék találkozni, akinek szüksége lenne a vigasztalásomra, talán aznap zuhogó esőre ébredek és talán ezt rossz jelnek tekintem, és talán nem indulok el itthonról, akkor talán attól a naptól kezdve a barátnőm azt éli meg mellettem, hogy nem lehet rám számítani és még az eső is esik… talán aznap eggyel emelkedik a depressziós emberek száma. Amit akár meg is akadályozhattam volna. Ez nyilvánvaló, hogy egy kisarkított példa, de miért ne lehetne lehetséges? Miért ne történhetne meg, hogy ami nekem jel, az valójában csak egy akadály a cél előtt, ami azért nehezíti az utamat, hogy utána jobban értékeljem a célt, amihez elérek?

Gyakran tévedni kell, gyakran kell sebet szerezni. A sterilizált élet nem élet. Vérezni kell és koszosnak kell lenni akár hosszú időn át is, hogy azt a néhány pillanatot, amikor egészen tiszta vagy, meg tudd élni. Mindent összevetve, dönteni szerintem nem jelek alapján kell, nem szükséges valami felső megerősítésre várni. Valahol belül egy kis hang úgyis súgja mit is kell tenned, mert valahogyan érzed azt, hogy mi az igazán jó neked. Csak magadat kell hozzá lecsendesítened és meghallod. Talán igazából csak féltelek. Félek, hogy mire erre rájössz, késő lesz. Talán ha nem akarsz tévedni, attól tévedsz majd. Persze itt jön az elmélet, hogy rossz döntés nincs és a sors újra eléd teszi a lehetőséget, ha tévedsz. Talán ez csak két különböző mentalitás szembeállítása. De miért ne lehetne ez is igaz? Az is elképzelhető, hogy mindkettő hamis, de az biztos, hogy egyik sem rosszabb a másiknál. Azonban mégis, mennyivel jobb lenne egy olyan világban hinni, ami nem hagy eltévedni, csak más vágányokon terelget mindenkit a cél felé, nem?

Sokat vacilláltam ezen a bejegyzésen. Hogy megírjam-e, vagy hagyjam még érni...mondjuk holnapig. Ám mindig azon vagyok megrémülve, hogy annyira döbbenetesen gyorsan változnak az érzéseim, hogy esetleg az ami ma annyira égetően bennem van, hogy gyakorlatilag szétveszít, holnapra talán úgy foszlik szét, mintha soha nem is lett volna. Egyetértek azzal, ha most azt gondolod ez nem egészséges. Szerintem sem az. Azonban ennek köszönhetően döntöttem úgy, hogy írok ma.

A volt iskolámban, gimimben voltam ma. Favét volt. Az a találkozó, aminek a keretein belül, 4 éve megtetszett. Töprengtem napok óta, hogy érdemes-e elmennem, de úgy döntöttem képes vagyok megcsinálni. Ahogy betettem a lábam a suli küszöbén, az összes emlék, amit otthagytam minden erejével támadt rám és ezt a falon lévő képek is csak segítették. Láttam magunkat a lépcsőn, ülni a padon és beszélgetni. Láttam magunkat a kápolnában, az aulában táncolni és láttam magunkat egy oszlop mögött csókot váltani. Elérzékenyültem néhány fontos, jelentőségteljes pontnál sétálva, de összességében jól viseltem. Meg akartam élni, meg akartam küzdeni vele és le kellett győznöm. Világos volt mit kell tennem, hát magamra kaptam a kabátom és útnak indultam. Körbejártam az iskola környékét. Mindenhová elmentem, ahonnan emlékem volt. Ellátogattam a parkunkba is. Leültem a törött padra, hintáztam, rágyújtottam és a hely minden részletét újra feltérképeztem. Megdöbbentett, mennyi mindenre nem volt időm akkoriban figyelni. Ablakokat, tárgyakat fedeztem fel, amik bizonyosan ott voltak már korábban is, csak a figyelmemet kerülték el. Érdekes volt. Azt hiszem ez a helyes szóhasználat.

Az a hely, mindig is közel állt a szívemhez. Már előtte is sokat jártam oda. Egyedül. Ma rájöttem, hogy az az icipici, két hintából és egy padból álló játszótér, velem analóg... a lelkemmel. Egy szóban tudom ezt leginkább megragadni: elhanyagolt. Elrejtett, zárt, magányos, szemetes, tele csikkel, őszi falevéllel, teljesen céltalan ottléttel. Koszos, törött, kopott és csak helyenként látható már a festék a padon, vagy a hintán. Azonban számomra mindezzel együtt válik annyira szerethetővé. Annyira különlegessé, egyedivé, a hatalmas panelházakkal körülzárt magányosságában... Nem maradtam sokáig. Elég volt az a 10 perc, amíg a cigimből szinte észrevétlenül kiesett a parázs. Miközben távolodtam, ott hagytam az emlékeim és a rossz kedvemet is. A nap sütött és én azt éreztem menni fog újra az életem, csak le kellett zárnom az ügyet. Ehhez képest most, amíg írok, ismét kiütöttek az érzések. Bár arra is rádöbbentem ma, hogy a fájdalom nem rossz. A fájdalom ihlető, a fájdalom haladásra, alkotásra sarkall. Mindig alkotok, ha fáj. Valamit mindig, s ki tudja, talán egyszer hasznos dolog is lesz benne.

Nem emlékszem minden egyes napunkra. Nem emlékszem tettekre, nem emlékszem konkrét beszélgetésekre. Kiváltott érzésekre emlékszem. Amikor a koliban sétáltam kimondottan fájdalmat éreztem, emlékszem, hogy sírtam ott egyszer. Kinn, a parkunkban, nyugodtság vett körül. Benn az iskolában néhol feszültség, néhol boldogság, és volt, ahol intenzív fájdalom. Bánt, hogy nem emlékszem kézzel fogható dolgokra és fogalmam sincs miért van ez, de a felkavarodó érzések éppen elégségesek voltak, hogy tudjam látni, milyen is volt a mi kapcsolatunk. Évekig, ha valaki csak a nevét juttatta az eszembe, vagy az időszakot, amikor jártam vele, csak dühöt éreztem. Semmi mást. Nem tudtam jóra emlékezni. Most valahogy egyben láttam és miközben hazafelé vezettem, tudtam, át kell gondolnom, tiszta fejjel, hogy mit kaptam, mit adtam és miből mennyit. Fantasztikus élményeim vannak, úgy éreztem eszköz lehetek, ami őt segíti egy cél felé. Azt hiszem küldetéstudatom volt. Fogalmam sincs miért. Azonban rengeteg fájdalommal járt. A különbözőségünk, az időszak, amikor annyira elhagyott... minden alaklom amikor elhanyagolt, nem figyelt rám, kiabált, nem várt a kapuban, nem kísért el valahová, ami nekem fontos lett volna, a féltékenység, a hazugságok. Annyi fájdalmat kaptam attól a kapcsolattól, hogy utólag visszanézve el sem hiszem. Ráadásul értetlenül állok a dolog előtt, hogy akkor miért is maradtam vele...és most döbbenek rá, hogy ennyire szerettem? Tényleg ennyire nagyon? Ez az emlék sajnos ennyire nem maradt meg bennem...hosszú időn át csak a fájdalom meg a düh volt, ami emlékeztetett arra, hogy egy kapcsolat romjain táncolok. Nem emlékeztem mennyire szerelmes is voltam. Megdöbbentő. Viszont azt hiszem helyes volt elfelejteni és hiba volt visszahozni...

Hihetetlen mennyi gyáva ember él ezen a Földön. Megijedni egy megszokás miatt kialakult hiánytól, és elmenekülni valami elől, ami talán működhetett volna, gyávaság.

Ebben a világban az önzőség börtönében élünk. Mert ÉN akarom, mert ez NEKEM jó, mert ez NEKEM járna, mert NEKEM jól esne… az, hogy ezzel téged megnyomorítalak, le van sajnálva. Hiszen te, mindig is te maradsz. ÉN vagyok a lényeges. Te pedig, ha eléggé szeretsz ENGEM, elfogadod ezt, és ki is szolgálod az ÉN igényeimet.

A gyávaság és az önzősége együtt talán a legrosszabb párosítás. Meg lehet ijedni. Én is megijedtem. Nagyon. Tulajdonképpen már azt sem tudtam milyen bármit is érezni. Szeretetet, hiányt, vagy egyáltalán tiszteletet a te iránt. De legalább nem menekültem el előlük hanyatt-homlok, fő vesztve. Mert tudom kezelni a félelmeimet és nem ők kezelnek engem.

A játék lényege a fájdalom. Úgy tűnik, én jól játszom, mert a lényegből sok van. Túl leszek rajta. Hamarosan. Annyira hamar, hogy még magam sem gondolnám. Mert ilyen lettem. Aki naivságot kapott a sorstól ajándékba, az egy idő után meg kell, hogy tanulja, hogyan is felejtünk hamar... de a szívem azért megrepedt. De csak repedt… nem tört. Meggyógyul.

Olyat sosem ígérünk, hogy nem hagyom, hogy újra csalódj. Olyat nem mondunk, hogy maradhatunk barátok. Aki ilyen szavakkal dobálózik, vagy ilyet kér, nem tudja, mit beszél. Az ember nem kér, vagy mond olyat, ami meghaladja a képességeit a betartásukat illetően.

Zombiként mászkáltam ma az emberek között. Néha mosolyogtam magamban, néha kicsordult egy-egy könnycsepp. Tudatosítva, hogy ebből ugyan már nem lesz semmi, lassan hazaérkeztem és meséltem és sírtam és vigasztaltak. Pontosan annyira estem szét, mint amikor megcsalt. Csak sokkal hamarabb leszek rajta túl. Sokat forogtam ma bizonyos kérdéseken. A rosszullétem okára vonatkozik legtöbbje. Én nem őt vesztettem el. Az nem fájna. Egy reménysugarat vesztettem el, egy párkapcsolatra. Egy reménysugarat, a szerelemre. Egy reménysugarat, a kilépésre abból a martini és cigaretta füst ízű világból, amiben élek. Csak újra hinni akartam valamiben, amiben nem hiszek. Csak egy kicsit újra irracionális akartam lenni. Csak egy kicsit újra romantikus… azt hittem menni fog. Hiszen valamikor ilyen voltam. Csakhogy az az ember, aki átment mindazon, amin én, sosem lesz többé ilyen.

Különben is, hogyan léteztem volna egy kapcsolatban egy emberrel, aki kisétált miattam egy 2 éves kapcsolatból? Tudom hogyan. Rettegve. Hisz, akkor velem is bármikor megteheti. Tehát mindent összevetve, bár nagyon szenvedek, ez így van rendjén.

Apával rengeteget beszélgettem. Meggyőződése, hogy bosszúból közeledett felém újra, hogy érezzem, amit ő érzett, mikor elhagytam. Nem hinném, hogy én hiszek ebben. Ennél igazibbnak tűnt. Azt mondta, hogy ne aggódjak, jön az a herceg, csak miközben nyergelt, a ló fejbe rúgta és kórházban van. Csak nevettem rajta. Nem vagyok már kislány és már romantikus sem egy jó ideje. Nem hiszek a hercegben, nem kell megmenteni. Ahogy sajnálni sem kell, pláne nem aggódni értem. Egész, tiszta és ügyes vagyok a magam fél, sáros, ügyetlen, menthetetlen és ripityára tört módján.



Az, hogy újra dobog a szívem, egyszerűen mindent megér. Megéri, hogy bár ha picit újra össze is törik, de ver. Érez, beleremeg, szeret, bizsereg. Ennyi idő kellett. Vagy, ha nem is a jó, de egy megfelelő ember.

Kegyetlenül szenvedek mellesleg, tegnap óta semmit nem hallottam róla. Tudom, hogy csak fellángoltunk. Ennek okán nem is keresem. Most nincs más dolgom, mint türelmesen várni, várni arra, hogy a szerelemhormon befejezze a termelést és újra a régi legyek. Hosszú idő óta az első szerda este, amikor nem fenn a városba rázom valahol a hátsóm, hanem itthon ülök. Különös. Nagyon fáj a derekam, lassan egy hete. Fogalmam sincs, hogyan kapcsolódnak ezek a dolgok ide. Bár írhatnék neki. De nem, ebből nem lehet szerelem újra. Nem is lesz, ha nem hagyom. Fellángolni intenzívebb, de rövidebb. Még pár nap szenvedés, csak ennyit kell kibírni. Egy évnyi után, már képes vagyok rá. Jelzem azért, az sem múlt el cseppet sem, csak másra koncentráltam. Halványult, de még mindig ő, Ő.

Azonban az még mindig erősen kétséges, hogy vajon belé, vagy a szerelembe vagyok-e szerelmes. Egyik tudat sem tenne boldogabbá, őszintén szólva.

Nem adom magam félig. Vagy teljesen, vagy sehogy sem.

Nem is tudom, honnan kezdjem… ma újra találkoztunk. Azt hittem ő biztosabb ebben az egészben, mint én. Most úgy tűnik, hirtelen én lettem biztosabb. Kicsit úgy érzem túl nyílt voltam. Kimondtam, hogy érzek valamit, kimondtam, hogy hiányzik. Talán nem lett volna szabad, talán ettől nyeregbe érezvén magát, a hódítási vágy elszállt és bizonytalanabb lett abban mit is akar. Elegem van az állandó alakoskodásból. Miért van az, hogy nekünk nőknek állandóan taktikáznunk kell? Miért nem lehetünk önmagunk? A világunk egyszerűen úgy van kitalálva, hogy nem tudunk az érzéseinkről nyíltan beszélni. Pedig szükséges lenne. Azonban, ha mégis megtesszük, az a jutalmunk, hogy elijesztjük a másikat. Bár lehet, hogy nem ezzel van a legnagyobb baj. Más is állhat a bizonytalansága mögött. Fogalmam sincs, milyen lehet két éve kapcsolatban lenni, de abban biztos vagyok, hogy sok újdonsággal érzelmi téren nem jár. Legalábbis az övék nem. Lehetséges magyarázatnak tartom, hogy fellángolt. Nem tart sokáig, de akkor intenzívebb, mint bármelyik szerelem. Jelenleg az a legvalószínűbb, hogy ez történt. Én meg szépen összezavarodtam. Eddig sem tudtam mit akarok, de mikor már épp úgy nézett ki, hogy készen van a válasz, addigra újra összezavart. Nem tudom, mit írhatnék még. Nagyon remélem, hogy én is csak fellángoltam. Őszintén bízok benne, hogy mire kettőt pislantok, elmúlik és visszacsöppenek a saját kis életembe és nem kell tovább maradnom ebben az idegen valóságban. Amikor azt éreztem, hogy újra képes vagyok érezni, nem érdekelt mi történik. Azt mondtam, hogy nem érdekel, ha újra össze is törik a szívem, de az, hogy rájöhettem, hogy nem halt belőlem ki minden, minden pénzt megér. Ő ekkor azt mondta, hogy nem hagyja, hogy csalódjak. Ma azt mondta szeret és, hogy örülne, ha újra egy pár lennénk. A reakcióm az volt erre, hogy az ő döntése. Itt vesz érdekes fordulatot a történet. Azt mondta, most, hogy újra megtalált, nem szeretné, hogy kisétáljak az életéből, de ne kérjem tőle, hogy egy két éves kapcsolatot hagyjon ott…

Akkor tehát ne legyek összezavarodva? Egyszer sem kértem, hogy lépjen ki a kapcsolatából. Még csak nem is utaltam rá. Sőt, azt mondtam neki, hogy én magam miatt soha nem lépnék ki belőle. Nem értem a problémát, de ezt most így nyelem le. Eltűnök. El kell tűnnöm. Magam sem tudom, hogy hogyan viszem ezt véghez, vagy, hogy mennyire fog menni, de meg kell tennem. Neki ott van a barátnője. Én az egyedüli élethez szoktam és remélhetőleg mindketten csak fellángoltunk. Így lesz a legjobb. Nem engedhetem, hogy miközben ő dönteni próbál, én beleszeressek, aztán újra megtörjek. Nem vagyok hajlandó többé saját akaratomból törni. Azt különösen nem hagyhatom, hogy ő, a saját egoizmusából fakadóan két lányt tartson játékban, csak mert mindkettő fontos neki. Fiú és lány között nincs barátság. Volt szerelmek között nincs barátság. Én képtelen vagyok barátkozni. Nem tudok úgy megmaradni neki, ahogy szeretné, bár ő maga sem tudja, hogyan szeretné.

Mi történt? Hogyan lettem abból a nőből, aki megijed, és fejvesztve menekül egy kapcsolat kialakulásának lehetőségétől, az a nő, aki kétségbe esik, amikor ez a lehetőség elveszni látszik?

Bár összességében jó érzés. Végre nem a miatt az ember miatt fáj a szívem, aki miatt eddig. Végre, több mint egy éve először, más férfi személye csal könnyeket a szemembe és ironikus, de ennek csak örülni tudok. Gyógyulok. Csak egy újabb fájdalommal volt hajlandó hegedni a régi seb. Mi ez, ha nem megint a sors? Továbbra is az élet szajhája vagyok és hagyom… kielégítem, ha kell orálisan is.