Key Site

Ma újra elővettem és megnéztem egyik régi kedvenc filmemet. Ez a film pedig saját meglepetésemre is egy magyar film. A Lora. Kedves olvasó, ha teheted, nézd meg, meleg szívvel ajánlom. A filmet 2008 óta nem vettem elő, valahogy elfeledkeztem róla. Most, újra végignézve, őrült súllyal szakadt rám a felismerés, a párhuzam. Persze egy jó film attól lesz igazán jó, hogy ki-ki megtalálja benne magát, de legalábbis a párhuzamot saját életeseményei és a cselekmény közt. De ez most más volt.
Azt hiszem, amikor el kell szakadnod valakitől, akit nagyon szeretsz, az kicsit olyan, mintha megvakulnál. Vakká válni minden emberre körülötted, vakká válni a világra, vakká válni még önmagadra is. Behúzódni a saját kis zárt világodba, ahol csak te vagy és ő. Ő, aki volt, de már nem lesz, ő, aki soha többé nem pótolható, ő, aki ő és mindig is ő marad.

Emlékszem, mintha tegnap lett volna, milyen volt elengedni. Emlékszem, felhívtam mindenkit, aki számított és csak ennyit mondtam: „Vége van. Most csak ennyit kell tudnod. Kérlek ne is kérdezz róla soha. Majd ha úgy érzem, beszélni fogok. Egyelőre elég ennyit tudnod. Vége.” és letettem. Még szavak szintjén sem akartam elengedni. Vakká váltam arra, hogy a barátaim megérdemelnék, hogy pontosan tudják, mi van velem, hiszen tudtam még a végén segíthetnének. És vakká váltam önmagammal szemben, pedig tudnom kellett volna, hogy ha magamba zárkózom az nem megoldás. Az ebben a szörnyű, hogy ez nem valamiféle valós vakság. Láttam és tudatában voltam mindennek, de nem akartam elengedni. Úgy éreztem nem tehetem meg, mert csalódást okozom neki. Egy ideig kontroll alatt tudtam tartani a vakságom, de aztán észrevétlenül csúszott ki a kezemből. És nem vettem többé észre, hogy az élet lehet újra szép. Ahogy azt sem vettem észre, hogy ezt a rémes sötétséget körülöttem, én teremtettem, így bármikor kiléphetnék belőle.

Amikor elengedsz valakit, akit nagyon szerettél, sosem arra gondolsz, mi volt benne a rossz, vagy mik voltak a hibái. Mi ez, ha nem vakká válni a valóságra? Vakká válni mindenre, ami a rózsaszín ideál burkán kívül esik. És amikor elengeded őt, mindenkiben keresni kezded. Azonban egy olyan embernek lehetetlen megfelelni, aki elfelejti, hogy tökéletes, hibátlan dolog, a belső kialakított világán kívül nem létezik. Vakon és kétségbeesetten tapogatóztam a világban és jó darabig mindenkit kiválasztottnak éreztem, akiben igazából csak úgy megbotlottam a zajos sötétségben. Sosem én választottam. Csak száguldoztam az éjszakában, üres üvegekkel a hátsó ülésen és a lábam alatt. Gyakran azt sem vettem észre, ha valakin áthajtottam. De még rosszabbul járt az, akit felvettem, mert a Másnapreggel utca sarkán már ki is szállhattak. Őszinte bocsánatkéréssel tartozom nektek. Sajnálom, hogy olyan ügy résztvevőivé kelletek válnotok, amibe igazából nem is volt beleszólásotok.

De különösen a Te bocsánatodat kérem! Nem szívesen vallom be, de talán benned is csak úgy megbotlottam. Őt keresve találtalak, így Benned is csak őt kutattam. Kérlek, bocsáss meg minden pillanatot, amikor őt akartam látni benned. Bocsásd meg, amikor a parányi hasonlóságokban elveszve, nem vettem észre, hogy kivel is beszélek és kinek is mondom, szeretlek. Ne haragudj, amikor az ő képére próbáltalak formálni. Ne haragudj, hogy nem kaptál tiszta lapot. És köszönöm, hogy sosem felejtetted el, hogy egyszer kinyílhat a szemem. Köszönöm, hogy kitartottál és javítgatsz szépen lassan, napról-napra.
Talán csak most értem meg, mit jelent az, hibáztatni mindent, és mindenkit azokért a körülményekért, amikről, és amik ellen csak te magad tehetsz igazán.

"Kiírlak magamból, meggyógyulok.

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.

Csak rám ne nézz."

Bámulok a semmibe. Jöhetne egy megváltás, jöhetne bármi. Csak jönne már. Nem tudom mikor kezdődött. Talán amikor a feleségem bejelentette, hogy nem csak szeretőt tart mellettem évek óta, de viszi az egy szem lányom is. A lányom, aki a szemem előtt nőtt fel, aki, amikor először mondta ki, hogy apa, úgy éreztem az idő is megállt egy pillanatra. A lányom, akit megóvtam néhány csalódástó, gyakran önmagától is, nem lesz itt többé velem. Már ha az én lányom.

Tudod mi a legrosszabb abban, amikor elhagynak? Abban, amikor ekkora pofont kapsz az élettől? Az, hogy nem áll meg az idő. Igen igazából ilyenkor meg kellene állnia egy pillanatra, egy pillanatra minden embernek látnia kellene, hogy mi történt veled. Hogy fel tudják fogni, át tudják érezni, hogy te már nem lehetsz többé te. Hogy valaki jön-megy az életedben és épp kirántja a lábad alól a talajt és törli a mögötted lévő utat, így lehetetlenítve el, hogy a jövőben újat építs. Vártam a pillanatot, hogy egyszer csak majd mindenki rám figyel és meghallják ordító lelkem hangját, hogy „Itt vagyok, nézz rám! Elhagytak, megcsaltak! Miért maradok tovább ezen a földön? Miért nem hallod a hangom?” De minden belül maradt, a világ sem állt meg. A főnököm továbbra is sürgette a másnapi beszámolóm, a trafikban a hölgy ugyanolyan megvetően nézett rám, amikor megvettem a szokásos doboz cigimet és a férfi a bárban sem volt sokkal vigasztalóbb, amikkor délben egy whiskyt rendeltem. Nem tudom mikor kezdődött. Sikeres író voltam. De már egy betűt sem vagyok képes leírni alkohol nélkül. Visszaadja azt az embert, aki voltam. Vagy aki lenni akartam. Amikor az első korty a nyelvemhez ér, az erő valahogy észrevétlenül visszacsúszik az ujjaimba. Ihletet kapok, jó érzés. Aztán újabb és újabb kortyok csúsznak le, aztán reggel az íróasztalon ébredek. Egyetlen leírt, vagy megfogalmazott sor nélkül.

A barátaim rég eltűntek. Valamikor a házasságom 20 éve alatt szivárogtak ki az életemből. Rémes érzés, hogy észre sem vettem mikor történt mindez. Üressé váltam és nincs már mit adnom az embereknek. Mit írhatnék nekik az életről, mikor én magam elbuktam a megélése közben? Amikor körbenézek a lakásomban, mindenhol széthullott életem egy-egy darabját pillantom meg. Tudom, hogy képes lennék mindezt elviselni, tudom, hogy képes lennék kibírni, ha tudnám, hogy egyszer elmúlik. De a véglegesen aláírt és hitelesített válásban és a papírban, amiben az áll, hogy a lányomat egy héten csak egyszer láthatom, a véglegesség a legrosszabb. Ha tudnám, hogy amennyiben kibírok így 3-4, akár 10 évet is, vége lesz és visszajönnek hozzám, képes lennék rá. De a véglegesség túlontúl végleges. Mintha a halálos ítéletem írtam volna alá, pedig csak egy nyamvadt papírlap. Tudom, már nem teremthetek a lányomnak egy szép új világot és tudom, soha nem lesz büszke a híres író apjára. Akiről, bár újságban sosem jelenik meg, köztudott, hogy alkoholista. Nem, nem sírok. Férfiatlannak tartom. Csak kisétálok az utcára és mámorosan várok. A megváltást, vagy csak a halált. Bár egyszerre is jöhetne…ha tudnék még hinni benne.

Álmok és célkitűzések. Tulajdonképpen mindenkinek vannak. Tudod az a reális fajta. Mint, hogy 14 évesen befejezed az általánost, vagy 18 évesen leérettségizel, vagy 17 körül megcsinálod a nyelvvizsgát és a jogsit, de akár az is ide tartozhat, hogy mikor szeretnél családot alapítani. Valahogy azt gondolod, hogy akkorra válsz éretté, vagy felnőtté és felelősségteljessé ezekhez a feladatokhoz.

Általában, mi emberek, ragaszkodunk is ezekhez a célokhoz, az pedig, hogy minden egyéb feltétel megadatik-e hozzá, az már nem a mi gondunk. Sajnos lehet, hogy el is kellene fogadnunk, hogy ha valami nem éppen akkora jön össze, ahogyan azt az időt megterveztük, akkor annak oka van. Talán mégsem vagyunk még annyira érettek és készek egy kisbabára, egy férjre, vagy egy jogosítvány felelősségére. Ha azt gondolom magamról, hogy én emberi oldalról a saját maximumomat beletettem az ügybe, akkor nem maradhatna keserűség az esetleges sikertelenség ellenére sem. Persze megmozgat az ember minden követ, a kudarcok láttán, de egyszerűen van olyan, hogy valami bárhogy akarjuk, nem megy. És ez egy normális dolog, amibe sokszor jobb híján bele is kell törődnünk.

Az a baj, hogy gyakran belekövülünk ezekbe a célokba. Nem tudni miért, talán annyi évig ragaszkodunk hozzájuk, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy lehet élni anélkül, hogy elérjük. Ezen célok kusza szálaival, útvesztőivel, gyakran annyira összegabalyodunk, hogy gúzsba is kötjük vele saját magunkat, úgy hogy képtelenség tőlük szabadulni.

Az okosabb, pedánsabb emberek, azok, akik bármit képesek maguknak is megmagyarázni racionális érvelésekkel, így védve saját magukat az életben rájukmerevedő eredményhajhászástól, ruhákat kötnek a cél-szálakból. Számukra elképzelhetetlen a célrengetegben kuszaság, mindig tudják, mi következik, melyik céljuk melyikkel fonódik össze, áll kapcsolatba, és átlátják a fontossági sorrendet. Tudják, mik az ellentétes, egymást akadályozó álmok és melyek elérése segíti további szándékaikat. Előre is terveznek. Tudják, hogy később egy álmokból kötött jó pulóver, a lelküket is felmelegíti, hiszen kemény telek jönnek még.

Egy dolog azonban még az ő figyelmüket is elkerüli. Nem veszik észre, hogy megnőnek, míg pulóverüket kötik, hogy a gyermekkori énjük méreteit hordozza. Mikor észreveszik, utolsó erejükkel próbálnak még változtatni, új célszálakat hozzá toldani, de elüt a szín, kilógnak az elvarratlan szálak, így ez sosem sikerülhet igazán. Aztán végső elkeseredésükben húzzák-nyúzzák a pulóverüket, míg magukra nem erőszakolják. Bár sosem lesz a méretük, hordják, mert az életüket tették fel a megkötésére. Gyakorlatilag, ugyan semmire nem jó, mert nem is igazán áll jól, meg ugye a hideg ellen sem véd, mégis szükségesnek érzik.
Amíg kergetjük és rendezzük az álmainkat, rájövünk, hogy túlakarjuk.

Akarjuk, mert már gyerekként is ezt akartunk. De mi van, ha a személyiségünk egyetlen porcikájára sem illik már a célhoz? Mi van, ha nem is azért akarunk valamit, mert szükségünk van rá, hanem azért, mert szent meggyőződéssel hisszük, hogy amit 5 évesen akartunk, azt később is akarnunk kell, mert csakis az lehet nekünk jó és hasznos. Ha mégsem így tennénk, már nem is lennénk hűek önmagunkhoz?

„Tudod te milyen nehéz volt eljátszani, hogy vallásos vagyok?" – mondta tegnap egy közismert celebszínésznő egy közismert közszolgálati televízióban egy közismert műsorvezetőnek. Most pedig cseréljük ki a közismert szót közönségesre...
Ha egyszer engem megkérdezne valaki mondjuk egy nemzeti konzultáció keretein belül, ami valószínűleg nem fog előfordulni, hogy mi a baj Magyarországgal, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy ez. Ez, hogy nálunk egy ilyen kijelentés főműsoridőben nem csak normális, de vicces, elvárt és követendő is. Azt a színész(nő)t, akinek nehéz eljátszani azt, hogy képes hinni valamiben, sajnálom, mert valószínűleg rossz színésznő. Azonban, ha itthon az átlagemberek többsége is így érez, baj van. Baj van, mert egy ország, aminek a lakói nem képesek hinni valaki/miben, legyen szó bármiféle hitről, nem képesek bízni sem. A bizalom hitből fakad. Abból a hitből, hogy a világ igazságos, az emberek szerethetőek, ha szeretettel fordulunk feléjük és bizonyára magunk is tudnánk még sorolni azokat az alapvető igazságokat, melyek megfoghatatlan módon ugyan, de belénk vannak kódolva. Ha ez kihal, az emberek elfelejtenek bízni a szomszédjukban, egymásban, a kormányukban, a rendszerben. Ha pedig semmi nem megbízható, akkor bizony minden félelmet keltő. Szépen lassan mindenki megtanul félni még a saját döntéseitől is. Az egészben az a szép, hogy ezek után a rossz döntések miatt mégis azt fogjuk okolni, akiben/amiben tulajdonképpen nem is hiszünk. Istent, a világot, a kormányt, a másikat. A kör ezzel bezárul. Az emberek annyira félnek mindentől, hogy megpróbálnak mindent szabályozni, az illúzió kedvéért, hogy a kontroll mégis az ő kezükben van. „Az illúzió pedig drága mulatság". Annyira igyekszünk mindenre magyarázatot találni az eszünkkel, hogy közben hagyjuk csökevényessé válni emberi lényünk azon részét, ami nem keres magyarázatot, pusztán érez, átél és elfogad. Elfogadja az idő múlását, elfogadja a létezés végességét és kezelni tudja a megfoghatatlant. Birtokunkban egy ilyen lélekkel, mi mégis kergetjük az időt, hol gyorsítani, hol lassítani próbálva azt és állandó harcban állunk a megfoghatatlannal. Ha úgy tetszik hozzákapcsolódunk valami óriási egészhez, egy apró részként, kaptunk ajándékba egy kaput is, ami ehhez a nagy egészhez vezet, amit nevezhetünk hetedik érzéknek, léleknek, vagy bárminek és még mindig képtelenek vagyunk rábízni magunkat. Mert félünk, félünk az érzéseinktől. Ahogy képtelenek vagyunk elfogadni a részként való létezést is és azt gondoljuk, hogy ez éles ellentétben áll a kiteljesedéssel, az individuumkénti létezéssel. Pedig már rég megtanulhattuk volna, hogy közelről nézve a korlát szabadságunkat gátolja, felülemelkedve azonban biztonságunkat szolgálja. Ha teljesen a nap felé fordulunk, ugyan többet kapunk a fényből, de elhatalmasodik rajtunk az árnyékunk is. A világ ellentétekből építkezik és az emberben az ellentétek tökéletes harmóniát tudnak alkotni, feltéve, hogy megfelelő módon illesztjük, és nem ütköztetjük őket.
Egy kisgyerek számára, aki még nem képes mindenre magyarázatot találni és mindent megérteni természetes, hogy bizonyos döntéseiben megfelelő tudás híján az érzéseire kell hagyatkoznia. Sokszor nem is saját érzéseire, hanem szülei, édesanyja érzéseire. És képes rájuk hagyatkozni, mert bízik és tud feltétel nélkül hinni.
Őszintén azt gondolom, hogy amíg országunk lakói fel nem ismerik, hogy a világ fejlődése nyomán rohanva, milyen fontos részünk vesztettük el az út közben, tovább fizetjük hitetlenségünk kamatát. Ezzel együtt pedig továbbra is világelsők lehetünk stressz betegség, dohányzás és öngyilkosság számban. Merem mindezt úgy kijelenteni, hogy az én szívem továbbra is piros, fehér, zöldben dobog.