Bámulok a semmibe. Jöhetne egy megváltás, jöhetne bármi. Csak jönne már. Nem tudom mikor kezdődött. Talán amikor a feleségem bejelentette, hogy nem csak szeretőt tart mellettem évek óta, de viszi az egy szem lányom is. A lányom, aki a szemem előtt nőtt fel, aki, amikor először mondta ki, hogy apa, úgy éreztem az idő is megállt egy pillanatra. A lányom, akit megóvtam néhány csalódástó, gyakran önmagától is, nem lesz itt többé velem. Már ha az én lányom.
Tudod mi a legrosszabb abban, amikor elhagynak? Abban, amikor ekkora pofont kapsz az élettől? Az, hogy nem áll meg az idő. Igen igazából ilyenkor meg kellene állnia egy pillanatra, egy pillanatra minden embernek látnia kellene, hogy mi történt veled. Hogy fel tudják fogni, át tudják érezni, hogy te már nem lehetsz többé te. Hogy valaki jön-megy az életedben és épp kirántja a lábad alól a talajt és törli a mögötted lévő utat, így lehetetlenítve el, hogy a jövőben újat építs. Vártam a pillanatot, hogy egyszer csak majd mindenki rám figyel és meghallják ordító lelkem hangját, hogy „Itt vagyok, nézz rám! Elhagytak, megcsaltak! Miért maradok tovább ezen a földön? Miért nem hallod a hangom?” De minden belül maradt, a világ sem állt meg. A főnököm továbbra is sürgette a másnapi beszámolóm, a trafikban a hölgy ugyanolyan megvetően nézett rám, amikor megvettem a szokásos doboz cigimet és a férfi a bárban sem volt sokkal vigasztalóbb, amikkor délben egy whiskyt rendeltem. Nem tudom mikor kezdődött. Sikeres író voltam. De már egy betűt sem vagyok képes leírni alkohol nélkül. Visszaadja azt az embert, aki voltam. Vagy aki lenni akartam. Amikor az első korty a nyelvemhez ér, az erő valahogy észrevétlenül visszacsúszik az ujjaimba. Ihletet kapok, jó érzés. Aztán újabb és újabb kortyok csúsznak le, aztán reggel az íróasztalon ébredek. Egyetlen leírt, vagy megfogalmazott sor nélkül.
A barátaim rég eltűntek. Valamikor a házasságom 20 éve alatt szivárogtak ki az életemből. Rémes érzés, hogy észre sem vettem mikor történt mindez. Üressé váltam és nincs már mit adnom az embereknek. Mit írhatnék nekik az életről, mikor én magam elbuktam a megélése közben? Amikor körbenézek a lakásomban, mindenhol széthullott életem egy-egy darabját pillantom meg. Tudom, hogy képes lennék mindezt elviselni, tudom, hogy képes lennék kibírni, ha tudnám, hogy egyszer elmúlik. De a véglegesen aláírt és hitelesített válásban és a papírban, amiben az áll, hogy a lányomat egy héten csak egyszer láthatom, a véglegesség a legrosszabb. Ha tudnám, hogy amennyiben kibírok így 3-4, akár 10 évet is, vége lesz és visszajönnek hozzám, képes lennék rá. De a véglegesség túlontúl végleges. Mintha a halálos ítéletem írtam volna alá, pedig csak egy nyamvadt papírlap. Tudom, már nem teremthetek a lányomnak egy szép új világot és tudom, soha nem lesz büszke a híres író apjára. Akiről, bár újságban sosem jelenik meg, köztudott, hogy alkoholista. Nem, nem sírok. Férfiatlannak tartom. Csak kisétálok az utcára és mámorosan várok. A megváltást, vagy csak a halált. Bár egyszerre is jöhetne…ha tudnék még hinni benne.
