Ma este a vágyakon gondolkodtam el. Talán az egyik legszubjektívebb dolog vágyni valami után. Annyira szép a nyelvünk. Valami UTÁN vágyni. Mert a vágyad, mindig előtted van. Nem a jelenre vonatkozó, tőled messze elhelyezkedő, bár előre mutató, de mégis valami távoli felé irányuló valami. Amikor vágyakozunk, elfelejtünk jelen lenni. Mostanában fogalmazódott meg bennem, de már jó ideje érzem, képtelen vagy jelen lenni. Ha épp nem a sok értelemben megnyomorítottnak tekinthető múltammal vagyok elfoglalva, akkor teljes mértékben a jövőbe révedek. Nem minden esetben a vágyaim foglalnak le, viszont megannyiszor valami furcsa keserű érzés tör rám, mikor kezdem jól érezni magam a jelenben: „Ne nevess, az idő gyorsan pörög, ha jó a kedved, és aztán jönnek a hétköznapok, a gondok, a nehézségek.” „Mindjárt vége lesz, hiába örülsz.” JELEN lenni borzasztóan nehéz. Legalábbis számomra. Életem 70%-át a múltamban töltöm és körülbelül 29%-át a vágyaimmal, a jövővel. 1%-nyi időm maradt jelen lenni, pedig ezen múlik a múltam és a jövőm is…
De mi is az a vágy? Valami, ami minden élethelyzetben, minden emberben meg tud fogalmazódni és valami, ami teljesen összehasonlíthatatlan egyénenként. Összehasonlíthatatlan, mert ha feltételezzük, hogy én boldog családra, gyerekekre, és egy engem maximálisan tisztelő, szerető férjre vágyom, az, az én élethelyzetemből tekintve ugyanolyan jogú és értékű kívánság, mint az, ha valaki egy másik pozícióból egy új autóra vágyik, vagy épp akár pusztán egy meleg ágyra. Ugyanis tetszik, vagy sem, a vágyaink az épp aktuális helyzetünkből, pozíciónkból fakadnak és épp ezért tekinthetők teljesen egyenértékűnek. Ugyanis nem ugyanabból az alapanyagból indulnak. Ez ügyben soha nincs megállj, soha nincs megérkeztem érzés. Minden esetben akarunk tartani valahová és persze mindig többet, mást, újat kívánunk. Ami nem baj, mert ez visz előre. Mégis elfelejtjük, hogy ez ügyben egymással nem versenghetünk.
Soha nem felejtem el, hogy amikor 4 éves voltam, mennyire szerelmes voltam egy srácba, az oviban. Életem legnagyobb vágya volt, hogy ez a fiú egy-egy nap hozzám szóljon, vagy, hogy megtudjam egy barátjától, hogy ő is szeret engem. Dehogy gondoltam én még ekkor semmi egyébre. A szüleim és egyáltalán a felnőttek, viszont mindig csak annyit mondtak, hogy majd, ha felnősz, megtudod mik az igazi problémák az életben.
Ekkor azt kívántam, soha, míg élek, ne felejtsem el, hogy egy gyereknek valami banális dolog jelenthet ugyanakkora nehézséget, mint egy felnőttnek, valami általuk megítélt komolyabb ügy. Nem felejtettem el. Persze 15 évesen, amikor a nagy Ő-nek hitt fiú elhagyott, ugyanezt éreztem. A felnőtt világ olyan jókívánságokkal látott el, mint hogy nagyobb gondom soha ne legyen az életben. Hát nincs is. Érettebb és tapasztaltabb fővel ugyanakkora gondot jelentenek ma is a nehézségeim az élettel, mint amit abban az időben ez a szakítás jelentett. Mi történik az emberekkel a felnövekedés közben? Miért felejtik el, hogy a probléma nehézsége és a vágyak értéke ugyanaz, csak az ember és a tapasztalatok másak?
