Hiányzik egy részem. Én nem bírom, én nem lehetek nélküle. Vagyis én már nem lehetek. Új embernek kell lenni. Sosem leszek, lehetek újra önmagam. Az az önmagam, aki mellette voltam. Nem tudom mi volt benne a plusz, amitől minden más lett, de az biztos, hogy sosem találkoztam még ehhez foghatóval. De van úgy, hogy semmit nem tehetünk.
Belegondolni is rossz, hogy őszintén azt remélem, egyszer boldog lesz. Nyilvánvalóan nélkülem. Egyértelműen mással. Ki tudja, lehet neki is volt már azóta valami, valakivel...És ha volt? Mi közöm hozzá? Semmi. Igazából még örülnöm is kellene, hiszen ezt én kívántam így...
Persze ilyenkor nem jönnek a szavak. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt én szeretném. Nagyon nehezen tudom leírni, úgy ahogy bennem van, mekkora fájdalom nélküle nemhogy életben maradni, de élni.
Tegnap még az sms-emre sem válaszolt, szóval igazán nem tudom már mi van. Remélem sikerült tovább lépnie, de azt hiszem én itt ragadtam a két dimenzió között...
