Csak azt tudnám, miért vagyok én mindenhol, mindenkinek a szeme szálkája. Nem tudom mi a probléma. Könyörgöm, a légynek nem tudnék szándékosan ártani! Annyira lelkiismeretes vagyok -és ez egyáltalán nem önfényezés- hogy néha úgy érzem tényleg bocsánatot kellene kérnem, csak mert élek. Mert pár embernek néha ez bosszantó. Igazából állandóan azt néznem, kinek hogyan tudnék segíteni, hogy könnyebb legyen. Komolyan a vadidegennek a kínját is meghallgatom, tanácsot adok, ha megkér még szívességet is teszek. Én nem túl gyakran szólok akkor sem,ha valami megbánt. Sokszor ezek az emberek meg sem tudják...csak elvonulok és sírok pár percet, aztán jól van, elfelejtem, mert ilyen vagyok. Nem kell ezt félreérteni, rengeteget hibázok én, sőt rossz napjaim is vannak. De képes vagyok felállni a hibákból és bocsánatot kérni is. A rossz napjaimon, meg csendben elszenvedek magamnak. Senkit nem bántok. Én meg mindenhol, mindig, mindenkit zavarok. Alig van ember, akitől visszakapom azt a szeretetet,amit adok, amit igyekszem adni, napról-napra... Mert én már csak ilyen vagyok. Sok van belőle és ráborítom az emberekre, jutalom nincs, de sebaj, most rossz, de akkor sem leszek soha más...

<<mert álmaim a sárból, minden reggel felkelnek>>